A vértanú kamarás
1849. október 6-án végezték ki a tizenhárom aradi vértanút. Utolsóként akasztották fel gróf hernádvécsei és hajnácskeői Vécsey Károly honvédtábornokot, aki kétszázhúsz esztendővel ezelőtt, magyar nemesi család sarjaként született. Fegyelmet követelő parancsnok hírében állt, ám bajtársai nem a legjobb véleménnyel voltak róla, mégis szívvel-lélekkel szolgálta a magyar ügyet, amelyért életét adta.
Gróf Vécsey Károly kamarás 1803. november 24-én született a lengyelországi Rzeczniówban. Édesapja, gróf Vécsey Ágoston altábornagy, a Magyar Nemesi Testőrség utolsó kapitánya, a Mária Terézia-rend lovagja, valóságos belső titkos tanácsos és kamarás, a 3. Ferdinánd-huszárezred másod ezredtulajdonosa, édesanyja Amalia Colson volt, házasságukból még hét lány és hat fiú született. A legidősebb fiú, Károly, gyermekkorát édesanyja rokonságánál, majd a solti kastélyban töltötte – ahol szinte csak német szót hallhatott –, míg gömöri rokonainál magyar szellem uralkodott. A családi hagyományokat követve, 1817-ben került a bécsi hadmérnöki akadémiára.
A Hannover-huszárok a Temesi Bánságban állomásoztak, amikor 1848 nyarán kitört a délvidéki „kis-háború”. Ezrede részese volt a rác felkelők elleni harcoknak, ahol – Vukovich Sebő kormánybiztos szerint – „kitűnő cselekvések nélkül, de pontosan teljesíté kötelességét.” Október 12-én lépett elő ezredessé, s átvette ezrede parancsnokságát. December közepén kapta meg vezérőrnagyi rendfokozatát, ekkor bízták rá a bánsági hadtest egyik hadosztályát.
Kevésbé ismert, hogy 1848 novemberében az életére törtek. Erről aradi hadbírósági tárgyalása során így vallott: „engem mindig azzal gyanúsítottak, hogy nem szolgálom híven és odaadással a magyar ügyet, mert mindig osztrák egyenruhámat viseltem. Egy László nevű tizedes emiatt (…) mindkét pisztolyából rám lőtt. Ez az ezredemhez tartozó tizedes egy reggel a szállásomra jött, megállt annak a szobának a küszöbén, amelyben én még ágyban feküdtem, és rövid távolságból rám sütötte mindkét pisztolyát ezekkel a szavakkal: Maga is áruló, mint minden gróf. Az illető ellen vizsgálat indult, mert az volt a vélemény, hogy a polgárság által szított összeesküvésről van szó; a per kimeneteléről nincs tudomásom (…)”
Nem véletlen, hogy Kossuth e sorokat intézte hozzá: „Ameddig Magyarország él, minden becsületes ember tisztelettel fogja emlegetni Önt, mint a legnemesebb hazaszeretetnek és férfias erőnek magasztos példáját, mely épp ama pillanatokban ragyog fel legfényesebben, mikor a hazának ércbizalmát usurpalt reputatiok oly gyalázatos módon megcsalták. Az Isten áldja meg Tábornok urat úgy, ahogy Önt a haza áldja, melynek Ön oly nagy szolgálatot tett (…)”
Testvérei közül Ágoston, Ede és Jenő szintúgy a magyar seregben szolgáltak, de 1849 elején visszatértek a császár hűségére.
Egy másik aradi vértanú, gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok véleményét nem rejtette véka alá: „Vécseyt mindnyájan gyűlöltük, egyetlen olyan tulajdonság sem volt meg benne, ami megnyeri a katona szívét.
A Bánságban, ahol ezredesként a 2. huszárezred parancsnoka volt, nem nagyon dicsérték bátorságát. Azonkívül magával vitte maîtresse-ét (szeretőjét), kinek befolyása igen sok dologban érezhető volt. Szomorú egy állapot.” Margitfalvi Margitay Gábor mérnökkari százados szerint: „Egy fényelgést, kényelmet, hizelgést, kéjt szerető hiu nagyúr; különben a világon legloyalisabb, bizonyos fokig leereszkedő, legjobb szivű igazi gavallér; külsőleg finom, fehér glacé-keztyüs, salon-műveltségét nagyuras hányivetiségben fitogtatni szerető, mi fürge kis termetéhez, tömött, vastag bajúszu, zordon s affektált komolyságú, nem igen megnyerő arczához kissé furcsán illett. Honvéd tábornoki egyenruhát bő bugyogóval s lötyögősen, hátra nyúló ellenzős veres sapkát nagy arany paszománttal viselt.” Potemkin Ödön huszárhadnagy úgy vélte, „Vécsey a szó teljes értelmében, finom, mivelt mágnás volt. (…) felette lovagias férfi lévén, a szépnemnek nagy tisztelője volt”, aki „atyailag gondoskodott a parancsnoksága alatti seregről, s a jóllét meghonosodott táborunkban”.
Felségárulásért megfosztották őrnagyi rangjától és kamarási méltóságától, vagyonát elkobozták és kötél általi halálra ítélték. Hitvesétől személyesen vehetett búcsút, majd felkereste Marchot Eduard várkáplán, Szent Ferenc-rendi áldozár. 1849. október 6-án reggel 6 órakor írta utolsó sorait: „Drága, imádott Linám! szeretett, erényes, legkedvesebb feleségem! Látom, ez életem utolsó pillanata – meg kell halnom, tehát még egyszer Isten veled, óvjon Isten, vezessen minden lépésedben – utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. – Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat –, Gizellát. Isten veled. Szerencsétlen Károlyod”.
Vécsey a „fekete atilla fölött sötétzöld felöltőt viselt”, amit Marchot várkáplánnak adott át, hogy azt feleségének eljuttassa. Amikor szólították, már nem volt kitől elköszönnie. Régi haragosa, a már halott Damjanich kezét megcsókolva utolsóként lépett az akasztófa alá.
A zsigmondházi réten elhantolt holttestét letargiába süllyedt özvegyének egyik barátnője, Urbányi Andrásné Hegyessy Katalin váltotta ki ötven aranyért. Földi porhüvelyét az aradi köztemetőben álló Rósa család nyughelyére vitték, onnan a Vécsey sírboltba, majd 1916-ban az aradi kultúrpalota kriptájába. 1974 óta tíz vértanú társával együtt az aradi emlékoszlop tövében létesített kriptában nyugszik.
Megjelent a Magyar7 2023/40. számában.
