A verpeléti huszárroham
Mindkét fél kereste a döntést, mégis véletlenül botlott egymásba a császári-királyi és a magyar fősereg Kápolnánál 1849. február 26-án. A kétnapos csata döntetlenül végződött. A honvédsereg parancsra visszavonult, mégis jól megállta a helyét, mint például Felső-Magyarország fiai közül Dessewffy Arisztid ezredes, Máriássy János alezredes, báró Mednyánszky Cézár tábori lelkész, vagy a 8. Coburg-huszárezred állománya.
A második csatanap éjjelén Franz Schlik altábornagy könnyűszerrel birtokba vette a siroki szorost, veszélybe sodorva a Verpelétnél álló magyar jobbszárnyat. Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagy értesült erről, s Kápolnánál maga szándékozott kettévágni a Tarna vonalán álló magyar arcvonalat. E napon Görgei Artúr vezérőrnagytól Klapka György táborkari ezredes vette át a jobbszárny vezetését, Verpelétet Dessewffy Arisztid ezredes hadosztálya tartotta. A „vörös bor szürpölésével” foglalatoskodó fővezér, gróf Henryk Dembiński altábornagy Klapkát a szoros visszavételére utasította, segítség gyanánt útba indítva Poeltenberg Ernő ezredes hadosztályát és Görgeit a jobbszárny újbóli átvételére.
A háromszoros túlerőben lévő Schlik kiszorította a faluból Dessewffyt és sikere továbbfejlesztésére a 8. Porosz herceg-vértesezred két osztályát – azaz négy századát – küldte üldözésre.
A vértesek támadását az időközben megérkező Poeltenberg 1. hatfontos lovasütege próbálta meg feltartóztatni, sikertelenül. Ezért Dessewffy fedezésére Klapka egy osztály Császár-huszárt és egy század Coburg-huszárt küldött rohamra.
A huszárrohamot kétféle módon hajthatták végre. Ha megfelelő tér és idő állt rendelkezésre, a század négy szakasza kétsoros vonalba fejlődött úgy, hogy a sorok között két lépés távolság volt és a huszárok kengyelvasai összeértek. A rohamot a századparancsnok vezényelte, mögötte lovagolt a századtrombitás. A lépésben haladó svadron 800–1000 lépésre szablyát rántott, kétszáz lépésnél a lovakat ügetésbe, nyolcvan lépésnél rövid vágtába ugratták, szablyáikat előre nyújtották, a parancsnok és a trombitás az egyik szárnyra húzódott vissza, és húsz lépésnél megeresztett kantárszárú vágta következett. Mivel a közelharc rövid időn belül irányíthatatlanná vált, hátrébb gyülekeztették a huszárokat és a rohamot megismételték. Más esetben a század oszlopot képezett, a négy szakasz egymás mögött sorakozott fel kétsoros vonalban.
A küzdelembe még egy jászkun Lehel-huszárosztály avatkozott be, a császáriakat pedig az 5. Miklós-vértesezred egyik beérkező osztálya erősítette. A huszárok meghátráltak, így a vértesek a lovasütegre vetették magukat, levágták a kezelőket és a lövegeket zsákmányul ejtették. Erre Poeltenberg a Sándor-huszárok két osztályát vetette be, akik visszavették az elveszett lövegeket és megfutamították a vasasokat, akikre a pesti 14. honvédzászlóalj sortüzet adott le oldalról. A lovassági összecsapásban a huszárok véres vesztesége 55–60, a vérteseké 59 fő volt.
Schlik verpeléti előrenyomulásáról és a huszárok helytállásáról Klapkánál az alábbiakat olvashatjuk: „Most előtört az ellenséges lovasság – hat század ún. Porosz vértes – a faluból, és anélkül, hogy ágyúink tüzelése által legkevésbé is engedte volna magát zavarba hozni, megtámadta centrumunkat. Az 1. huszárezredből két, a 8-ból egy század merészen nekivág az ellenség sorainak. Iszonyú mészárlás keletkezik, a két fél arcvonala előtt, amelyek lábhoz tett fegyverrel némán és mozdulatlanul nézték a véres látványt. Két század Lehel-huszár, mely eddig tartalék gyanánt hátrább állott, az ütközet eldöntése végett hasonló bravúrral veti magát bele a küzdelembe. De a faluból új lovastömegek nyomulnak elő, s ezeknek támadása dönt. Huszárjaink visszaverettek, a gomolyag felbomlik, és míg lovasságunk rendetlen futásban menekül, az ellenség megrohanja a tüzérséget és a gyalogságot. Ebben a döntő pillanatban – 11 órakor délelőtt – jelenik meg balról a halomsoron Poeltenberg divíziója. A fenyegető veszély láttára azonnal minden idővesztegetés nélkül parancsot ád, hogy négy század Sándor-huszár vágtasson előre, és vágjon bele az ütközetbe. Fényes összeütközés és küzdelem után az ellenséget menekülésre kényszerítik, és eközben összeszedelődzködött lovasságom segélyével egész a faluig üldözik. Az elkeseredést, mely e küzdelem alatt mind a két fél részén megmutatkozott, bizonyítja legjobban a szenvedett veszteség nagysága. Így például az Uy kapitány vezénylete alatt álló Coburg-huszárszázadból valamennyi tiszt és altiszt és a legénységnek is szinte fele részint levágatott, részint megsebesíttetett. Ez a század az ellenség lovasság közül egy már elveszett lovasüteget hozott vissza.”
Karsa Ferenc, a hajdúsági 52. honvédzászlóalj őrmestere szinte páholyból szemlélte végig az attakot: „Verpelét elvesztése után a magyar sereg jobb szárnya minden ponton visszahúzódott. Schlik a már bomladozó magyar gyalogságra döntő csapást mérendő, hat század vértest rohamra indít. Hiába az ágyútűz, a vértesek feltartóztathatatlanul vágtatnak előre. Klapka a veszély nagyságát átlátva, hogy gyalogságának egy részét a szétrobbanástól megmentse, a Császár-huszárok két századát, s egy század Kóburg-huszárt a vértesekre küldi. Halálmegvetéssel fogadják a huszárok az attakot, mint oroszlánok rohannak a vértesekre, s rémítő öldöklést visznek véghez. A gyalog- és ágyúharc mind két részen megállt, csak a küzdő lovasság zaja hallik, bámulva lesi mind a két fél, – mi lesz ebből? … A huszárok a túlerő elől visszarokkannak, már-már megfordulnak, de a Lehel-huszárok is bevágnak s az attak a huszárok előnyére billen, mikor 8 század ellenséges lovas Verpelétről kibontakozik, s ráveti magát a lankadni kezdő huszárokra. A Kóburg-huszárok második századának és a Miklós-huszároknak előrobbanása sem tarthatja fel a túlerős ellenséges lovasság megújuló rohamát, a huszárok visszaveretnek és az ellenség gyalogságát előre tolja, s tüzérsége újra megkezdi a harcot.
Azonközben a huszárok újfent szedelőzködnek, s az ellenségre vetik magokat, de nincs annyi erejök, hogy azt a gyűrűt, amely tisztjeiket kerítette – áttörjék. (…) és a második roham sorai ingadoznak. Ebben a kétségbeejtő pillanatban, Görgey, a Pöltenberg-hadosztállyal a domb ormán feltűnik, s a huszárok veszedelmének láttára négy század Sándor-huszárral bevág, s az összeszedett huszárokkal megújítja a viadalt és az ellenséget Verpelétig visszanyomja.
A fényesen sikerült második roham, megmentette Ujj századost és Czuka Antal főhadnagyot, aki már elvágott kantárszárral, félszemét vesztett lován, három vértestől körülvéve hadakozott; pedig már elhagyta a végső reménység is, midőn háta mögött zuhanást és egypár kenetes biztató szót hall: »ne féljen hadnagy uram, aki istene van a németjének.« Egy Sándor-huszár volt, aki első rohamában az egyik vértest leverte, a tisztet megsebesítette, és a Czuka segítségével együtt elfogta. (…)
Ujj kapitányt óriási ereje megmentette. (…) A Czuka Antal és Ujj százados mentéje úgy nézett ki, mintha valamelyik zsidó asszony ágyából húzták volna ki, mert a száznál is több kardhegyvágás mindenikén, a vatta kibújt a posztó alól; ebből azonban az látszott, hogy mégse igen közel eresztette magához azokat a messziről piszkáló vasasokat.”
A bravúr ellenére Verpelétet nem sikerült visszafoglalni, s amikor Görgei is megérkezett, a két hadosztályt a falutól keletre gyülekeztette, majd délután három óra után Kerecsend felé hátrált, nehogy elvágják visszavonulási útját. Dembiński a sereget Mezőkövesdre vonta vissza, a március 3-i tiszafüredi zendülés pedig véget vetett fővezérségének.
Megjelent a MAGYAR7 10. számában.
