A tudósok is csak hús-vér emberek: megmosolyogtató történetek a tudomány világából
Sokan azt hiszik, hogy a tudósok semmi egyébbel nem foglalkoznak, mint az ismeretlen dolgok felfedezésével, azoknak a titkoknak a megfejtésével, amelyeket a bennünket körülvevő világ vagy éppen a testünk rejteget. A szórakozásra, a haszontalanságokra nem is gondolnak, és nevetni is csak ritkán szoktak. Pedig a tudósok is csak hús-vér emberek, mi több, humoruk is van, vagy éppen velük történnek humoros dolgok.
Békésy György (1899–1972) 1961-ben kapott orvosi Nobel-díjat „a belső fül, a csiga ingerlésének fizikai mechanizmusával kapcsolatos felfedezéseiért”. Eredetileg kémiát és fizikát tanult, orvosi diplomája nem is volt. Amíg Magyarországon élt (1948-ban emigrált az USA-ba), a Posta Kísérleti Állomás munkatársa volt. Eleinte a telefonkészülékek hallgatójának fejlesztésével foglalkozott, de hamarosan rájött, hogy az emberi fül működését is meg kellene érteni, ehhez viszont szükség van elhunyt emberek koponyáira, amelyek hallójáratait és belső fülét fel kell tárni. A tudományegyetem orvosi karán, az anatómiai tanszéken akadtak formalinban eltett emberi koponyák és ezeken tanulmányozni lehetett a hallással kapcsolatos szerveket. Egy rokona jóvoltából bejárhatott a tanszékre, ahol kölcsönbe kapott néhány emberi koponyát. A Postakísérleti Állomás azonban távolabbra volt az anatómiai tanszéktől, így a megvizsgálni kívánt koponyákat egy táskában elhelyezve az este beálltával gyalogosan szállította a pesti utcákon ide-oda. Munkahelyének portása persze gyanúsnak találta a degeszre tömött táskát, és kinyittatta Békésyvel. Arról már nem szól a fáma, hogyan reagált a látványra, de valószínűleg belátta, hogy a tudományos kutatásban nélkülözhetetlen tárgyról van szó. Azt viszont már nem tűrte, amikor Békésy narkotizált macskákkal akart bevonulni a telepre. Később már nem maga, hanem postakocsik rakterében elhelyezve jöttek-mentek a koponyák, de végül a saját készítésű eszközeivel sikerült sértetlenül kipreparálni a belső fül szerveit. 35 évvel később ezek a horrorisztikus boncolások is hozzájárultak a Nobel-díjhoz.
Kármán Tódor (1881–1963) a szuperszonikus repülés úttörője, a rakétatechnológia és a hiperszonikus űrhajózás elméleti megalapozója volt, de a fizika számos egyéb területén, mint a gázdinamika, örvényelmélet stb. is maradandót alkotott. Fél évig még a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián is tanított, de kellő anyagi támogatás híján inkább németországi egyetemeken vállalt tanári és kutatói munkát. Az oktatás és a kutatás egyaránt fontos volt számára. Három nyelven, magyarul, németül és angolul is folyékonyan beszélt, de az utóbbi kettőn erős magyar akcentussal. Amikor az 1930-as években származása miatt el kellett hagynia Németországot, az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, ahol már angolul adott elő. Egy alkalommal a pasadenai egyetemen tartott előadást, és eközben betoppant egy németországi kollégája, akivel pár percig elbeszélgetett, majd visszatért az előadóterembe és folytatta az előadást, de már nem angolul, hanem németül. Csak a végén döbbent rá erre, ezért megrótta az asszisztensét, miért nem figyelmeztette őt. Az asszisztens csak legyintett és megjegyezte: Ugyan, professzor úr, az angol nyelven mondott előadását sem értették volna, mert olyan pocsék a kiejtése, szerintem fel sem tűnt nekik, hogy németül beszélt.
A selmecbányai születésű Pattantyús-Ábrahám Géza (1885–1956) gépészmérnök, akadémikus professzor, a budapesti műegyetem hallgatói körében nagy tiszteletnek örvendett, amit a Patyi bácsi becenév is jelez, és persze sok anekdota is keringett róla. Nála nem lehetett megbukni a vizsgán, mivel addig kérdezte a hallgatókat, amíg kipréselte belőlük a választ. Az ilyen vizsgák persze épp emiatt sokszor a késő éjszakába nyúltak. A műegyetemisták humoros lapjában, a Vicinális dugóhúzóban adták közre a következő történetet: „Az utcán a Műegyetem épülete előtt posztoló rendőr arra lesz figyelmes, hogy késő este, a Műegyetem kerítésén sorra másznak át hallgatóforma fiatalemberek. A rendőr kérdésére mindegyik így védekezik: – A Patyi bácsinál vizsgáztam. Amikor úgy éjfél felé egy idős úr is igyekszik kifelé a kerítésen át, a rendőr dühösen rászól: – Remélem, nem azt akarja mondani, hogy maga is a Patyi bácsinál vizsgázott. – Nem kérem, én vagyok a Patyi bácsi.”
A kémia a 18. század derekától kezdve vált fokozatosan önálló tudománnyá Európában, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy magyar szakkifejezések csak évtizedekkel később bukkantak fel különböző tudós emberek magyarul írt munkáiban. Persze mindenki a saját ízlése szerint próbált magyar kémiai kifejezéseket alkotni, amiből nagy katyvasz lett. Schuster János (1777–1838) orvosdoktor, egyetemi tanár, akadémikus volt az első, aki magyarul oktatta a gyógyszerész-hallgatókat, és megpróbált egységes magyar kémiai nevezéktant és műnyelvet is létrehozni. Igen akkurátusan látott munkához. A fémek -any végződést kaptak, nyilván a már régóta használatos arany kifejezés nyomán. Időnként persze túlzásba is esett, mivel ősi magyar szavakat is módosított. Például a réz „rézany”, az ezüst „ezüstany”, a sziksóban található nátrium a „szikany” nevet kapta. Ezekből csak a higany maradt fenn mindmáig. Később Bugát Pál (1793–1865), aki a magyar természettudományos szaknyelv kidolgozásának egyik fáradhatatlan apostola volt, Schuster elképzelését kiterjesztette az összes addig ismert elemre, de számos esetben az -any mellett a jobb hangzás érdekében az -eny végződést is alkalmazta. Így született meg az iblany (jód), a köneny (hidrogén), az éleny (oxigén), a légeny (nitrogén) és más kifejezések. A vegyületek leírásakor azonban rendszerint zárójelben a latin és a német megnevezést is oda írták, hogy egyértelmű legyen, miről is van szó. A kémiai (és a műszaki) műnyelvben végül Szily Kálmán (1838–1924) fizikus és nyelvész tett rendet, amikor négy pontban összefoglalta a szaknyelv kialakításának alapelveit:
- Aminek nincs nemzetközi elnevezése, magyar műszóval jelöljük.
2. Amire jó magyar szó van, ne használjunk helyette idegent.
3. Kivételesen az általánosodott rossz magyar szót is használhatjuk.
4. Ha nincs megfelelő magyar szavunk, akkor az esetleg magyarosabbá tett idegen szót használjuk.(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 51-52. heti karácsonyi duplaszámában.)
