A tudósok humora és meglepő történetei
A tudomány komoly dolog. A tudósok azonban ugyanolyan emberek, mint mások, sőt a humor sem áll távol tőlük. Azt sem veszik zokon – többnyire –, ha a tréfa éle ellenük irányul.

Feljegyezték sok „aranyköpésüket” is, amelyek eredetisége ugyan nem mindig igazolható, ennek ellenére jól jellemzi azt, akinek tulajdonítják.
Szilárd Leó (1898–1964) magyar fizikus szellemes kijelentéseiből és megállapításaiból akár egy vaskosabb könyvet is összeállíthatnánk. Sokáig az atomokban végbemenő folyamatok izgatták, ő fogalmazta meg például a láncreakció elvét, később viszont a biológiai kérdések iránt kezdett érdeklődni.
Egy alkalommal ellátogatott Salvador Luria (1912–1991) mikrobiológus laboratóriumába, ahol a baktériumokat megtámadó fágvírusok képességeit kutatták. Luria kissé bizonytalanul kezdte magyarázni a munkája lényegét, majd váratlanul megállt és megkérdezte vendégét: „Nem tudom, milyen ismereteket tételezzek fel önnel kapcsolatban?”
Mire Szilárd ezt felelte:
Hitler hatalomra jutása után zsidó származása miatt Szilárd Leó jobbnak látta, ha Angliában telepedik le. Ezzel kapcsolatban a következőket írta: „1933. április 1. körül valamelyik nap felszálltam egy Bécsbe induló vonatra. A szerelvény üres volt. Másnap ugyanezen a vonaton már egymást tiporták az emberek, a szerelvényt a határon feltartóztatták, az utasokat leszállították és a nácik mindenkit kihallgattak.
Ez csak azt mutatja, hogy
Egy összejövetelen, ahol jeles tudósok és befolyásos politikusok társaságában Szilárd Leó is jelen volt, az üdítőket és a teát felszolgáló pincérnő megkérdezte a tudóst: tejszínnel vagy cukorral óhajtja-e a teát? A válasz alighanem meglepte: „Tejszínnel és cukorral, de tea nélkül.”
Egy baráti társaságban egyebek között az is szóba került, élhetnek-e értelmes lények más bolygókon is valahol az Univerzumban. Szilárd Leó egyértelműen kizárta ezt a lehetőséget. A többiek megkérdezték, hogy miért gondolja ezt. A magyar tudós így érvelt: „Mert az Isten nem követi el kétszer ugyanazt a hibát.”
Niels Bohr (1885–1962) Nobel-díjas dán fizikus, a róla elnevezett atommodell megalkotója a racionálisan gondolkodó emberek egyik mintapéldánya volt, távol állt tőle minden babonaság és misztikum. Egyszer egy ismerőse látogatta meg őt koppenhágai intézetében és a tudós szobájának ajtaja felett egy odaszögezett lópatkóra esett a tekintete.
Belépve a helyiségbe még köszönni is elfelejtett, hanem rögtön azt kérdezte:
Bohr kissé meglepődött, majd ezt válaszolta:
Korányi Sándor (1866–1944) belgyógyászprofesszorról jegyezték fel, hogy amikor a cukorbetegségről tartott előadást egy laikus közönség előtt, egyebek között elmondta, hogy a cukorbetegek vizeletében cukor van.
Ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy az orvosnak nem szabad undorodnia attól, hogy akár ízleléssel is kimutassa a cukor jelenlétét. Rögvest demonstrálta is a dolgot: az egyik ujját bemártotta a vizeletet tartalmazó edénybe, majd megnyalta. Ezután kifejtette, hogy az undor legyőzésénél is fontosabb, ha pontosan megfigyeljük a dolgokat.
Kis hatásszünetet tartott majd, így folytatta:
Szent-Györgyi Albert (1893–1986) Nobel-díjas orvos, biokémikus élete elég mozgalmasan alakult. Az első világháborúban több fronton is szolgált, de egy idő után elege lett a harcokból, ezért karon lőtte magát, azt állítva, hogy az ellenség golyója találta el. Szerencséjére nem vizsgálták ki az ügyet, mert akár halálra is ítélhették volna, ha fény derül az igazságra.
Sokan úgy tudják, hogy Szent-Györgyi a C-vitamin felfedezéséért kapta a Nobel-díjat. Valójában azoknak az élettani folyamatoknak a tisztázását ismerték el Stockholmban, amelyekben a C-vitamin, azaz az aszkorbinsav (más néven: hexuronsav) is fontos szerepet játszik. Sokáig ezt az anyagot csak a marhák mellékveséjéből tudták kinyerni, ami eléggé gazdaságtalan volt, hiszen több tonnányi mellékveséből mindössze 25 grammot kaptak. Amikor a Szegedi Tudományegyetem professzorává nevezték ki, gyakran került a tányérjára a Szeged környékén nagy mennyiségben termesztett paprika. A tudós valamiért nem rajongott ezért a zöldségért, de kíváncsi volt arra, hogy milyen anyagok találhatók benne.
Az elemzést követően ugyancsak meglepődött, hiszen a növényben szokatlanul nagy arányban mutattak ki aszkorbinsavat, azaz C-vitamint.
Mondják, hogy olyan mennyiségben állt rendelkezésére ez a vegyület, hogy a világ számos kutatólaboratóriumába tudott belőle nagyobb adagot küldeni (egyúttal megmentette sok marha életét is!).
Nem kizárt, hogy ez a PR-akció is hozzásegítette a legrangosabb tudományos kitüntetéshez, amelyet 1937-ben vehetett át, az első magyar tudósként, aki hazájában dolgozott, amikor ez a nagy megtisztelés érte.
Az aranyból készült érmet felajánlotta Finnországnak, amely akkor a szovjet hadsereg ellen folytatott honvédő háborút. Az érem végül nem került külföldre, mert egy kereskedő „kiváltotta” és a pénzt utalták át Helsinkibe, az érem pedig a Magyar Nemzeti Múzeumba került.
Befejezésképpen a 20. századból ugorjunk vissza a 18. századba. A 300 éve született Immanuel Kant (1724–1804) filozófusról számos történet kering a világhálón, de anekdotagyűjteményekben is találni belőlük.
Egyik ismerőse meglátogatta a tudóst, hogy kikérje a tanácsát. „Mondja, tanár úr, hogyan szabadulhatnék meg a hívatlan látogatóimtól. Már a saját dolgaim intézésére sincs időm, mert olykor egymásnak adják a kilincset és a legrosszabbkor nyitják rám az ajtót.”
A filozófus eltűnődött, majd ezt válaszolta:
Egyszer azt kérdezték Kanttól: „Hogyan lehet az, hogy a rossz íróból is gyakran jó kritikus lesz?” A filozófus válasza: „Az úgy történik, mint a bor átváltozása. A gyenge borból is sokszor a legjobb ecet lesz.”
Megjelent a Magyar7 2024/51-52-es számában.