A tudomány, mint hajtóerő
A tudományos kutatásokkal szemben támasztott elvárás, hogy azok minél hamarabb a széles közönség számára is érezhető áttöréseket, újításokat hozzanak. Ezt az elvárást most egy elsőre szokatlan nézőpontból világítom meg, és remélem, meggyőzöm a tisztelt olvasót, hogy ezentúl a tudományra, mint a társadalom nélkülözhetetlen szervezőjére is gondoljon.
Kétségtelen, az orvostudományi kutatásoktól mindenki azt reméli, hogy a legyőzhetetlennek vélt kórságokra megtalálja a gyógyírt.
A növénynemesítőtől mindenki a betegségekkel szemben ellenálló, szárazságtűrő, ám bőtermő fajtákat várja. Áttörésre számítunk az elektromos áram tárolása terén, és persze egy hatékonyan működő fúziós erőmű sem jönne rosszul az emberiségnek. Megannyi példát hozhatnánk még, a lényeg azonban, hogy a tudományos kutatások lehetséges – és nemegyszer csábító – ígéreteit azonnal szeretnénk megtapasztalni, kezünkbe fogni. Így van ezzel maga a kutató, a fejlesztő is, neki viszont tudatosítania kell azt is, hogy a remélt felfedezéshez megannyi sikertelenségen keresztül vezet az út. Továbbá, a kutatás igazi csapatmunka – nem csupán egy adott projekten dolgozik egy csapat, hanem sok ilyen munkaközösség együttes munkája szükséges az áttöréshez. És bizony ebben a „tudat alatt” vállalt együttműködésben a legtöbb szereplőnek a kudarc jut. Mégis végzik a munkát, mégsem adják fel. A kudarctűrő képesség tehát egy fontos kutatói attitűd, de megnyugtatok mindenkit: senki sem a kudarcért marad a kutatói pályán. Mindenki – ki kisebb, ki nagyobb hiúsággal felvértezve – szeretne részese lenni egy nagy áttörésnek, felfedezésnek.
Előző alkalommal két, elsőre lényegtelennek tűnő példát hoztam az olvasónak, amelyben talán felsejlett, hogy egy kutatásnak sokszor nem látjuk előre a kézzelfogható hasznát. Ettől még a haszon ott bujkál, sőt, rendszerint annál fontosabb lesz később, minél lényegtelenebbnek tűnt az elején. Hiszen nagyon nehéz a még nem ismert, jövőbeli körülményekre felkészülni. A felfedezni, megismerni vágyott témát sem tudjuk átlátni azokkal az ismeretekkel felvértezve, amelyeket még nem fejtettünk meg. Később, lehet évtizedek, akár még több idő múlva fog összeállni a kép, hogy miért is volt fontos tisztázni valamilyen részletet egy adott kutatómunkában. Eszerint a kutatásoknak vannak előre nem sejthető, közvetettebb hatásai is. Én azt vallom, minden kutatási eredmény előbb-utóbb elnyeri fontos helyét az egyetemes tudáshalmazban. A lényeg, hogy megbízható adatok legyenek annak a bizonyos eredménynek az alapjai.
A tudományos munka hasznát a kutatás eredménye alapján ítéljük meg. Ebből következik az az elvárás is, amit a mai legelső mondatomban fogalmaztam meg – hozzon érezhető újításokat, értsük meg jobban a vizsgált jelenséget stb. Az én mai alternatív, szokatlan megközelítésem viszont nem az eredmény alapján ítéli meg a kutatásokat. Lényeg a kutatás folyamata, maga az alkotómunka.
A kutatás folyamata nem képzelhető el csapat nélkül. Egy jól szervezett kutatócsapat – amelyben mindenki pontosan tudja a feladatát, ismeri a képességeit és ki is aknázza őket – nagyon fontos építőegysége a tudás alapú társadalomnak. Az átlagosan 5-10 fővel dolgozó kutatócsapatban ismerhetik meg az egyetemisták a tudás megszületésének a szépségét, akik majd diplomájuk kézhezvétele után a tanári pályán folytatják a munkájukat. Egészen más példát mutathatnak azok a pedagógusok, akik maguk is közelről tapasztalták a világ élvonalába tartozó tudományos közeget, mint azok, akiknek ez a lehetőség sajnálatosan kimaradt az életükből. A tanárok mellett más értelmiségi pályán elhelyezkedő szakemberek is hatalmasat profitálhatnak abból, ha egy erős kutatócsapat segítségével írják a szakdolgozatukat, netán ott kapcsolódnak be a tudományos fokozat megszerzését célzó doktori, PhD-képzésbe. Közép-Kelet-Európában sajnos még kevéssé bevett szokás, Nyugaton egy kicsit gyakoribb, hogy egy ideig tudományos munkát végezzenek azok is, akik később fejlesztőmérnökként, üzleti kapcsolattartóként, tudományos folyóirat szerkesztőjeként vagy bármilyen más területen kívánnak elhelyezkedni.
Egy jól szervezett kutatócsapatban szinte naponta merülnek fel olyan igények, amelyek különleges megoldást követelnek. A villanyszerelőnek nem elegendő a mindennapi rutinmunka, ha egy kutatóintézetben van javítanivalója. Az asztalostól is szokatlan formájú bútorokat kérhetnek a kutató megrendelők.
A pályázati iroda munkatársai sem fásulhatnak bele az egyhangúságba. És ekkor még nem beszéltünk a műszerek fejlesztőiről. A műszerek közül néhányat maguk a kutatók „barkácsolnak” össze, ám sokkal fontosabb a külső cégek munkája a gyakorlatban. A kutatási feladatok gyakran olyan igényeket generálnak, amelyek jól megdolgoztatják a más területen tevékenykedő szakembereket is. Olyanokat, akiknek az első, de még a sokadik látásra sincs semmi közük az akadémiai szférához. Egy jól szervezett, a területének a világ élvonalába tartozó kutatócsapat az egész társadalomnak egyfajta motorja tud lenni. Nem egyedüliként természetesen, de nem is mellékesen. Ahogy egy jó sportszövetség, átgondolt családi gazdaság vagy egy startupvállalkozás is motorja tud lenni a tágabb környezetének is.
Mindezek mellett még egy fontos lehetősége van a kutatói környezetnek. Kiegyenlíthet társadalmi különbségeket. Egy kutatócsoportban mindenki megtalálhatja a helyét. Kreativitása, ötlete mindenkinek lehet, azt „mindössze” hagyni kell érvényesülni. Szegényebbek és gazdagabbak, férfiak és nők, a határ innenső és túlsó oldalán születettek egyforma eséllyel találhatnak ki jó ötleteket. Egy remek kutatócsapat felismeri ezt.
Biztatok minden pályaválasztás előtt álló fiatalt, fontolja meg, szeretne-e kutatással foglalkozni. Kérem továbbá, hogy legalább a diplomamunka elkészítése során törekedjen olyan kutató helyet választani, ahol a lehetőségekhez képest a leginnovatívabb munka folyik, ahol lehet az árral szemben úszni. Hosszú távon a tudomány hálálja meg a legjobban a befektetett munkát – legalábbis szerintem.
