A titkos elit – egy titkokkal teli történet
A történelem nem egyéb, mint a múlt vizsgálata és állandó újraértelmezése. Amit ma bizonyosságnak, megdönthetetlen igazságnak tartunk, az új tények napfényre kerülésével, esetleg ismert folyamatok újraértelmezésével módosulhat, sőt megdőlhet.
Azt is tudatosítjuk, hogy a történelmet mindig a győztesek írják, aminek következtében csakis az válhat elfogadott sztereotípiává, ami megfelel az ő érdekeiknek.
Ezek jelen vannak a tudományosságban és a népek tudatában. Elvégre a győztesek megteremtették egyrészt a zsarnok és vétkes, tehát a megbüntetendő népek kategóriáját, másrészt kijelölték a haladás, a humanitás és demokrácia élharcosainak csoportját. Nem vitás, hogy ebbe a győzteseket, valamint az ilyeneknek elismert nemzeteket jelölték. Az 1919–1920. évi békekonferencián kimondott és írásban is rögzített szentenciák generációkon átívelő, megkérdőjelezhetetlen megállapításokká váltak, azok minden, egyes nemzetekre pozitív, másokra negatív következményeivel egyetemben.
De mi is ez a szerzők által egyszerűen csak Titkos Társaságnak nevezett csoportosulás, amely oly körmönfont módon mozgatta és irányította a történelminek bizonyuló folyamatokat? Nos, a szóban forgó műből megtudjuk, hogy 1891-ben Angliában befolyásos politikai, társadalmi és gazdasági szereplőkből létrejött egy titkos társaság, azzal a céllal, hogy irányítója legyen a birodalom sokoldalú fejlődésének, sőt hosszú távon biztosítsa teljes világpolitikai prioritását. Ebbe a társaságba mindjárt az elején bevonták a brit vezető réteghez közel álló – sőt annak részét képező – bankárdinasztiát, a Rothschildokat is. Ezzel a húzással sikerült eliminálniuk az angol arisztokrácia soraiban addig tapasztalható antiszemita megnyilvánulásokat.
A Titkos Elit megítélése szerint Nagy-Britannia világhatalmi ambícióit a feltörekvő egységes Németország gazdasági, ipari és kereskedelmi sikerei komolyan veszélyeztetik. Ki kell tehát robbantani egy nagy összeurópai háborút, amelyben szétzúzzák német vetélytársukat, valamint annak szövetségesét, az Osztrák–Magyar Monarchiát. Ezzel kapcsolatban úgy okoskodtak: Nagy-Britannia egyedül nem bocsátkozhat háborúba Németország ellen, ezért szövetségesekre van szüksége a katonai fölény megteremtése érdekében. Ezzel párhuzamosan a brit közvéleményt németgyűlölővé kell tenni.
Az ingadozó Oroszország 1907-ben csatlakozott az angol–francia antanthoz, és ezzel bezárult a kör Németország és szövetségese, az Osztrák–Magyar Monarchia körül. Ezt követően már csak az volt a kérdés, vajon milyen ürügyet használnak fel a háború kiprovokálására. Teljes fordulatszámmal folyt az antantországok lakosságának győzködése Németország fegyverkezéséről, háborús készülődéséről, Angliát veszélyeztető flottafejlesztéséről stb. Nem vitás, ezek az állítások egytől-egyig légbőlkapott hazugságok voltak, a Titkos Elit azonban támogatta e valótlanságok terjesztését.
A szerzők idézik Sir John Fisher tengernagynak, a haditengerészet parancsnokának bizalmas levelét VII. Eduard királyhoz, amelyben kifejti: a brit flotta négyszer erősebb a németnél, „ám ezt nem szeretnénk világgá kürtölni.” (184. old.) A Titkos Elit tagjai tehát tisztában voltak a Németország lejáratására terjesztett hírek valótlanságával, ez azonban őket egyáltalán nem zavarta. Minden eszközt kihasználtak arra, hogy félelmet és haragot keltsenek Németország iránt.
A szerzők szerint a briteknél valóban sikerült is beindítani az ún. „félelemfaktort”. „Az emberek tényleg elhitték, hogy lehetséges, sőt valószínű a német támadás” – állapítja meg a skót szerzőpáros. (202. old.)
Az 1910 májusában elhalálozott VII. Eduardot V. György váltotta a trónon, ez azonban nem jelentett változást a Titkos Elit rejtett politikai aknamunkájában, sőt ekkor már a franciákra is egyre jelentősebb nyomást gyakoroltak. Ezzel magyarázható, hogy Alexandr Izvolszkij lett Oroszország párizsi nagykövete, aki Raymond Poincaré miniszterelnökkel és külügyminiszterrel karöltve mindent elkövetett a háború mielőbbi kirobbantása érdekében.
A szerzőpáros megállapítása szerint Poincaré francia miniszterelnök és külügyminiszter „eladta lelkét a Titkos Elitnek”, és visszavonhatatlanul elkötelezte magát a francia revanspolitika, valamint a Németország elleni háború mellett. (282. old.) Biztosította Izvolszkijt, hogy „Franciaország fegyveres támogatást nyújt Oroszországnak, amennyiben az háborúba bonyolódik az Osztrák–Magyar Monarchiával és Németországgal”. Szazonov orosz külügyérhez intézett levelében a nagykövet azt fejtegette, hogy a francia miniszterelnök mostanában leginkább amiatt aggódik, hogy úgymond „a németek békét akarnak”. (283. old.)
A németgyűlölő Poincarét 1913 februárjában – a Titkos Elit nyomásának köszönhetően – Franciaország elnökévé választották. A szerzőpáros szerint ezáltal „Európa sorsa megpecsételődött”. (287. old.) A továbbiakban kifejtik: „Raymond Poincaré értékes befektetésnek számított a Titkos Elit számára. (…) kész volt nyugtalanságot kelteni a Balkánon és a válságot kihasználva európai háborút provokálni”. (289. old.)
A tízes évek elején sajátos módon a USÁ-ban is a Titkos Elit befolyása alatt álló pénzhatalom kezébe került a politika vonalának irányítása. A szerzőpáros nyíltan felhívja rá a figyelmet, hogy bár 1912-től Woodrov Wilson volt az államok elnöke, de Edward Mandel House személyében egy Angliában nevelkedett „sötét alak” állt mellette, ellenőrizve az elnök minden lépését. A pénzügyi hatalom pedig az USÁ-ban is egyre inkább a Titkos Elit támogatását élvező pénzoligarchák – a Morgan, a Rockefeller és a Rothschild házak – birtokába került. Wilson elnök egyértelműen az ő bábfigurájuknak minősült. (310-313. old.)
A Titkos Elit ekkorra már egyértelműen arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Balkánon kell próbálkozni egy összeurópai háború kiprovokálásával, elvégre itt tapasztalható leginkább a háborús feszültség. E térségben főleg Oroszország volt érdekelt a viszonyok felforgatásában, de mellette az angol ügynökök is szították a helyzet elmérgesedését. Mind az oroszok, mind a Titkos Elit a szerbeket tartották a legalkalmasabb faltörő kosnak e művelet lebonyolításában.
A Balkánon 1912-ben, majd 1913-ban egymás után két háború is lejátszódott, amelyekbe azonban sem Németországot, sem a Monarchiát nem sikerült belerángatni. A szerzőpáros megállapítja: „Minden eshetőségre felkészülve Nagy-Britannia, Oroszország és Franciaország riadókészültségben állt. A hatalom sötét folyosóin Londonban, Párizsban, Szentpéterváron és Európa többi fővárosában azt a kérdést mérlegelték, vajon ez alkalommal kitör-e az általános háború. Szakadatlanul folytak a francia és az orosz katonai előkészületek. (…) Az Egyesült Királyságban a sajtó már az előző évtized nagy részét arra használta, hogy felkészítse a brit közvéleményt a háborúra. A Balkán iránti közöny álarca mögött felkészülten álltak a brit háborús uszítók.” (332. old.)
A Titkos Elit fokozatosan rájött: egy Németországgal szemben kiprovokálandó háborúhoz az Osztrák–Magyar Monarchián át vezet az út.
A térségben tehát egy olyan súlyú incidensre lenne szükség, amely a Monarchia számára megemészthetetlennek bizonyulna. Az angliai Titkos Elit, valamint a francia szabadkőművesség sugallatára – orosz közreműködéssel – megszervezték hát a szarajevói merényletet. 1914. június 28-án szerb terroristák Bosznia-Hercegovina fővárosában meggyilkolták Ferenc Ferdinánd főherceg-trónörököst, valamint annak feleségét. A merényletet követően – egy hónap diplomáciai hezitálás után – 1914. július 28-án kitört az antanthatalmak által már évek óta hőn óhajtott háború, amelyet napokon belül sikerült világméretű konflagrációvá terebélyesíteni.
A Titkos Elit tehát elérte nagyszabású célkitűzését: sikerült háborúba rángatnia mind Németországot, mind nagyhatalmi szövetségesét, az Osztrák–Magyar Monarchiát. Kezdetét vette egy több mint négy éven át tartó öldöklő küzdelem, amely a központi hatalmak vereségével, illetve a Szövetséges és Társult Hatalmak győzelmével végződött. Az 1918 nyaráig voltaképpen kétesélyes háborús mérkőzést az USA beavatkozása döntötte el az antant javára. Teljesült a Titkos Elit ördögi terve: Németország és szövetségesei tönkrezúzása.
A Titkos Elit szellemi örökösei még napjainkban is mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ne derüljön fény a nagy háború genézisére, valamint a világ felforgatásának és tönkretételének okaira, illetve okozóinak kilétére. Végezetül kijelentjük, hogy egyetértve a szerzőpárossal, mi is valljuk az általuk megfogalmazott tételt: „Az első világháborúval kapcsolatos propaganda, hazugságok és agymosás egy évszázada után a kognitív disszonancia miatt kényelmetlenül érint bennünket az igazság, hogy brit és amerikai befolyásos iparmágnások és pénzemberek által támogatott önjelölt angol fajvédő hazafiak szűk, társadalmilag kiváltságos csoportja idézte elő az első világháborút. Végső soron ennek a londoni Titkos Elitnek az eltökéltsége volt, hogy szétzúzza Németországot és átvegye az irányítást a világ felett.” (510. old.)
