A „támadó” egyház és a szabadság csöndje

Kicsiny falucska, kicsiny templom. Kisiskolás, bérmálkozó gyerekként számunkra még nagynak, hatalmasnak tűnhetett. Ma már se iskola, se óvoda, se pap, se mise. Se istentisztelet, mert már az átellenben, a szemközti dombon álló evangélikus-református közös templom is üresen kong. „Kotyogok, mint elhagyott csolnak / sok lágy levegő locsolgat – / a szabadság nagy csendjét hallgatom.” – írta egyik legfurcsább versében József Attila Ignotusnak ajánlva (Alkalmi vers a szocializmus állásáról). Ma már az a négy-öt anyóka sem tipeg föl a dombra, aki még hisz a Teremtőben. Lassan az anyókák is elmennek, és a pap sem jön a filiájához, mert drága a benzin. És az anyaegyházban is egyre fogynak a hívek. 

Sok apró gömöri templom – amelyek leírhatatlan kincseket rejtegetnek, az ősi falakon a Szent László-legenda képeivel – sorsa megpecsételve. Jövőre lesz húsz éve, hogy ledőlt a Rimaszombat melletti Zeherje közel negyven méter magas, egykor büszke templomtornya, megadva magát az elmúlásnak. Egyszerűen ráomlott az útra. Szerencsére akkor éppen nem játszadoztak ott a gyerekek, így nem történt tragédia, a lélekharang és a nagyharang is csodával határos módon túlélte a zuhanást. Nem tudom, mi lett a sorsuk, azt hiszem, az egyházi gyűjteménybe kerültek.

Mementó? Igen, némely kedves anyaországi testvéreink, akik azon siránkoztok, hogy a magyar kormány határon túli templomok felújítására áldoz, szórja szét „a mi adóforintjainkat”. Sziszifuszi küzdelem ez az elmúlással, hiszen mindent nem lehet megmenteni, ahhoz száz év kellene. És már nincs száz évünk.  Küzdeni az ellen, amit ordas eszmék és zaklatott korok idéztek elő, s amelyek nem akarnak véget érni. Az ordas eszmék most is itt parádéznak az ablakaink alatt, szivárványszínekben vonulva. Össztűz alatt az egyház, a materialista libertariánusok hada nem alkuszik. „A kereszt erősíti a gyengét, szelídíti az erőset.” – mondta Apor Vilmos, akit az orosz katonák barbár módon gyilkoltak meg, miközben védte a híveit. Igaza volt vajon?

Amikor először pillantottam meg  a zsámbéki romtemplomot, kicsordult a könnyem, pedig már meglett ember voltam.

Szegedről, a fiam egyetemi felvételijéről autóztunk hazafelé, és kanyarodtunk le az autópályáról északnak. Nem lehet, hogy évek óta itt járunk el mellette, és nem láttuk! A templom látványát nehéz leírni; a fenséges romok a történelem mélységes mély üzenetével, nyolcszáz éves múlttal szembesítik az embert, félig-meddig pusztulásukban is. Volt a premontreieké, majd a pálosoké, volt a kontyos törököké. Csak egy földrengés tudta lerontani, az sem teljesen. Ma is ott magasodik a Zsámbéki-medencében, akár Isten felemelt ujja, és figyelmeztet bennünket: még mindig állnak a falaim, vigyázzatok, mert ha végleg eltűnök, ti sem lesztek! 

Rómer Flóris régész, művészettörténész volt az, aki a nemes romok pusztulására felhívta a figyelmet Henszlmann Imrével együtt. Akárcsak a veleméri temploméra, amelyben az ő idejükben már a szentélyben legelésző kecskék nézték az eget a beszakadt tetőn keresztül. Senki sem próféta a hazájában: Rómer Flóris mellszobra szülővárosában, Pozsonyban a közelmúltig a Ferenciek terén állt, néhány éve a szlovák atyafiak bedugták az Óvárosháza udvarába, ahol szerényen húzódik meg a fal mellett. A Rómer névről ráadásul valahol útközben leesett az ó-ról az ékezet. Szerencsére akadt egy jótékony, igazságos kéz, amely odapingálta. 

Istenem, mi lesz velük száz év múlva? Lesz-e, aki betér az ajtajukon? Ha a világ romlása ilyen ütemben folytatódik, és a keresztény társadalmak leigázása ekkora hévvel halad, meddig lehet ellenállni? Száz év múlva lesznek-e egyáltalán templomok? Jutnak eszembe az utóbbi években látottak, amelyek mély benyomást hagytak bennem: Velemér, a fény temploma az Őrségben, a lébényi Szent Jakab-templom, a győri Nagy Boldogasszony-székesegyház, Szent László hermájával, hogy csak néhányat említsek. Az aranyos hermával szemben Boldog Apor Vilmos szarkofágja, szinte olybá tűnik, mintha a lovagkirály több mint kilencszáz éves tekintete őrizné a vértanút, hogy legalább haló porában hagyják békén. És figyelmeztető jel az utókornak: László király Krakkóban született, és Nyitrán hunyt el.

Nagyon messzire kellene visszamenni, mióta fenekednek a kereszténységre.

Talán az intézményesített istentagadásig, a francia forradalomig, amelynek jelszava volt: Tipord el a gyalázatost! Vagy még korábbra, amikor a müezzin rikoltozásának hangjai verődtek a városfalak között, és áradtak szét a rónán. Az azonban vallások egymásnak feszülése volt, az ifjabb vallás le akarta győzni a régebbit. Napjainkban azonban az a kultúra fordul önmaga ellen, amely egykor mindent kibírt, és haladással termékenyítette meg a világot. 

Már jócskán felnőtt fejjel olvastam Jaroslav Hašek Mozgalmas hittanórák című szatíráját, amely az egyház fenyítő szerepéről és a gyermeki találékonyságról szól. Már az első mondat mindent elárul: „A darázsdi gyerekek hittanból csak annyit tudtak, hogy az Úristen mérhetetlen jóságában megteremtette a nádat.” Ebből alkotta meg az ember a nádpálcát, amit a hitoktató táncoltatott a kölykök fenekén. S hiába lázadtak a találékony suhancok, hol fokhagymával kenve be a nádpálcát, hol papundeklit rejtve a nadrág alá, a hitoktató minden reményüket porrá zúzta. Egy szatírától persze nem várhatunk el mélylélektani elemzést, pláne, ha a főszereplők (a vásott gyerekek és a szadista hitoktató) jellemkomikuma helyett pusztán a helyzetkomikum uralja a történetet. Vagy mégis? Bizony, Hašek szatírája mélyebb tartalmat hordoz. Leegyszerűsítve arról szól, hogy az egyház az intézményesített elnyomás eszköze. Ebbe belegondolva a kiváló író humora már kevésbé fakaszt felszabadító mosolyt az olvasó arcán. 

De a hatvanas évek elején mi még a katekizmust bemagoltuk, és mélységesen meg voltunk győződve róla, hogy a tízparancsolat nem választható olvasmány, az úgy jó, ahogyan van.

Pontosan kijelöli, mitől leszünk tisztességes, rendes emberek. Amikor ma az iskolákban, hivatalokban leszedik a keresztet, nem pusztán a katolikus, anglikán, evangélikus egyházat támadják az újmarxisták. Amikor templomot bontanak és épülnek a mecsetek, azokban a városokban, ahol évszázadok óta pompás katedrálisok állnak, ott már feladták a kétezer éves múltat. 

Mi, kelet-közép-európaiak átestünk a kommunizmusnak nevezett tisztítótűzön, aminek a terjedő veszélyét Nyugat-Európában nem képesek felismerni. Ott a keresztények hovatovább illegalitásba kényszerülnek. Ezek a társadalmak lehet, hogy egy végső kataklizma felé haladnak, de az is lehet, előbb-utóbb megcsömörlenek a rájuk zuhogó hamis próféciáktól, a kultúrszennytől, ami a lelküket mérgezi. Az ember olyan, mint a víz, amely a könnyebb ellenállás felé csörgedezik. A könnyen emészthető, az ingert támadó „kultúra” könnyebben rabul ejti, mint a fegyelmet, a rendet kívánó érték. Itt már nem a vallás, a hit szabadságharcáról van szó, hanem a civilizációnkról. A gyerekeink, az unokáink jövőjéről. Nem arról, hogy templomjárók lesznek-e, ennél súlyosabb kérdés, hogy képesek leszünk-e megmenteni a lelküket.

A fenti zaklatott gondolatokat egy szlovák lapban megjelent cikk váltotta ki belőlem, amelyben a szerző, aki magát „elemzőnek” tartja, valami olyat próbált megfogalmazni, hogy „az egyház bizarrságai bűntények forrásai”.

Történt ez a két pozsonyi meleg fiatalember meggyilkolása után. Az újmarxisták, neoliberálisok természetesen kapva kaptak az alkalmon, és a szörnyű tett után azonnal letámadták az egyházat, mert az szerintük agresszív, és  minden durvaság melegágya. Szó szerint: „Egyelőre a konzervatív katolicizmus agresszivitásának fokozódását látjuk, egyre intenzívebb benyomulását a médiába, annak ellenére, hogy lakosságunk csupán néhány százalékát teszi ki.” Pedig ennek éppen az ellenkezője történik. Ezek a kommunista lelkületű emberek nem tudnak kiegyezni a ténnyel, hogy a régi rendszer összeomlott, és sok érték igyekszik visszakerülni a helyére. Az általuk előszeretettel hangoztatott „polgári társadalom” feladata az lenne, hogy megtagadja a gyökereit, kritikátlanul átvegye a nyugati elvtársaik által erőltetett libertariánus, újmarxista ideológiák legdurvább diktátumait és a mindenek fölött lebegő materialista világnézetet. Mert különben, úgymond, jön az inkvizíció.

És bár a szlovák társadalomnak talán fel sem tűnt, a szlovák alkotmány 1. pontjában ez szerepel: „A Szlovák Köztársaság független, demokratikus jogállam. Nem kötődik semmilyen ideológiához és valláshoz.” Hát ez az. Nem kötődik, majd ellenszegül, végül tagadja, s ettől fogva csak egy lépés, hogy üldözi. A József Attila-i rendet hozó szabadság nagy csöndjébe azért szerencsére még bele-belekondul a harangszó.