A szimbólumokról
Szimbólum. Egy szó, melyet nagy valószínűséggel mindenki hallott már. Sokan használjuk is, de belegondoltunk-e már abba, hogy mi van a szó mögött? Természetemnél fogva mindig is vonzódtam a mesék, a fantázia, a mítoszok világához. Úgy tűnik, jobban megszólítottak, mint a nagy átlagot, de nem igazán értettem ennek az okát. Aztán akadémiai éveim alatt, ahogy előtérbe kerültek a szimbólumok, s mélyült az ezzel kapcsolatban megszerzett tudásom, egyre tisztább lett a (jel)kép.
A szó eredete különösen érdekes. Az ógörög hagyományból származik, ahol egy közösség tagjai, mielőtt elváltak volna egymástól, egy tányért összetörtek, és mindenki kapott egy darabot belőle. Amikor újra összejöttek, a cserépdarabokat összeillesztették, hogy ezzel bizonyítsák összetartozásukat.
Clare Gibson így határozza meg a jelképeket: „A ’jelképnyelv’ ősi egyetemes kommunikációs forma, egyfajta katalizátor, amely észleletek és hiedelmek bonyolult sorát hívja elő, információt továbbít, vagy érzelmeket vált ki, s mindehhez gyakorta egyetlen röpke pillantás elegendő.”
Fontos definíció lesz ez a későbbiekben, szenteljünk hát neki figyelmet. Miért is? – hangozhatna a kérdés. Tán közöm van a szimbólumokhoz? Netalán találkozom velük a hétköznapok során? Az igazság az, hogy lépten-nyomon szimbólumokba ütközünk, ha tudatosítjuk, ha nem. Használjuk beszédünkben, hatással vannak ránk olvasás vagy épp filmnézés közben. S ha ez nem lenne elég, akkor a nap végével lehunyjuk a szemünket, s egy komplex szimbolikus világban találjuk magunkat, amit álomnak nevezünk. (Érdekességként említsük meg, hogy ezt a tevékenységet ugyancsak mindenki kivétel nélkül műveli, azaz álmodik, ráadásul éjszakánként többször, legfeljebb nem emlékszik rá.) Nem véletlenül így határozta meg Freud az álmot: „A tudattalanba vezető királyi út.”
Ha valaki elkezd haladni önismereti útján, illetve terápiás közegbe téved, óhatatlanul megtapasztalja a szimbólumok jelentőségét. Mi több, egy idő után megkerülhetetlen lesz a történet, s akkor ne is beszéljünk analógiákról, fraktálokról, szinkronicitásról, fenomenológiáról, morfogenetikus mezőről stb. Megtanultam, hogy a szimbólumoknak kulcsszerepük van a pszichével végzett munkában, illetve, hogy módosult tudatállapotban a racionális gondolkodást először felváltja a szimbolikus.
Később azt is megtapasztaltam, hogy álmainkat megjegyezve, elemezve és szabadon asszociálva komoly lépéseket tehetünk önismeretünk ügyében. A szimbólumok segítenek megérteni, hogy mindenki a saját szűrőjén keresztül látja a világot. Ahány ember, ahány kultúra, annyi asszociáció, így az álomfejtéssel foglalkozó könyvek is maximum érdekességként, egyfajta alaphangként szolgálhatnak.
Viszont mindig a kliens az, aki a „mi jut erről eszedbe?” kérdésre érdemi választ tud adni. Egyre inkább értelmet nyert, hogy milyen iszonyú mély a nyúl ürege, s hogy mindig van lejjebb, mint ahogy feljebb is.
A lényeg a lényeg: ahogy ez a tudás ért bennem, és tapasztaltam, hogy minden szavamnak, mozdulatomnak, hanglejtésemnek jelentése és jelentősége van, úgy nőtt bennem a szimbólumok (és analógiák) iránt tanúsított érdeklődés és szeretet. Gyerekkori történetek, hősök, karakterek nyertek egész új értelmet, mint archetipikus (ősképi) megtestesítői, azaz leképezései egyetemes, kollektív minőségeknek. S ha már őskép, jelkép, ne felejtsük el megemlíteni, mintegy gondolatébresztő gyanánt gyönyörű nyelvünkben a „ha van KÉPed, KÉPes vagy rá” és a „KÉPtelennek lenni valamire” kifejezéseket.
Hogy milyen fontos dologgal állunk szemben, azt az idők folyamán sokan, sokféleképpen megfogalmazták. C. G. Jung így ír erről: „Létezik egy olyan gondolkodás, amely ősi képekben, szimbólumokban fejezi ki magát, s ezek régebbiek a történeti embernél, ősidők óta vele születettek, végeláthatatlan generációkon át fennállnak, s örök elevenen betöltik lelkünk mélységes alapjait.” Konfucius pedig a következőket mondja: „Nem szavak és nem törvények uralják a világot, hanem jelek és jelképek.”
A bölcs gondolatokat aláhúzandó hadd osszak meg egy személyes anekdotát szakmai képzésem első évéből. Nagyon kedvelem ezt a történetet, mert amellett, hogy nagy aha-élménnyel járt, „bebetonozta” a szimbólumok iránti elragadtatásomat.
Tanáraimtól, mentoraimtól nem egyszer megkaptam az évek alatt, hogy sok bennem az elfojtott agresszió. Mint tudjuk, az elfojtás egy hárító mechanizmus, melynek lényege, hogy amit elfojtottunk, az bekerül a tudattalanunkba. Ez nem azt jelenti, hogy nincs, éppen ellenkezőleg. Úgy és olyan módon nyilvánul meg, illetve befolyásolja az életünket, amire sokszor legmerészebb álmainkban sem gondolnánk. S itt jön képbe a szimbólum.
Egy alkalommal, amikor önismereti naplómat írtam, valamilyen indíttatásból elkezdtem lejegyezni a nagy kedvenceket a régi gyerekjáték (állat, növény, tárgy) mintájára. Amikor elkészültem, s egy utolsó pillantást vetettem a teljes listára, villámcsapásként hasított belém a felismerés: szóval erről beszéltek! A lista olyan kedvenceket tartalmazott, mint Vénusz légycsapója a növényeknél, komodói sárkány az állatoknál, filmes zsánerként a zombi filmeket jelöltem meg, míg kedvenc fikcionális karakterekként Hulkot és Rozsomákot emeltem ki. Különösen nagy kódfejtőnek sem kell lenni ahhoz, hogy az ember összekösse a pontokat, de amennyiben kicsit jobban megismerkedik a szimbólumok világával, egészen elképesztő, hogy miről árulkodik ez a „csokor”. Kitalálták, az agresszió egész biztosan köztük van. S hogy miért ilyen formában nyilvánul meg? Az energia ott van, mint mindenkiben, ez tény és megkerülhetetlen. A kérdés csak az, hogy az ember mihez kezd vele.
Létezik néhány forgatókönyv. Az első, hogy pozitívan használja fel, kézben tartja, így az építő jelleggel nyilvánul meg az életében. Amennyiben az energia uralja őt, s rendszeresen negatívan éli ki agresszióját, általában szomorú életúthoz vezet. Míg ha teljesen tudattalan, akkor elfojt, kivetít, hasít, aminek következtében az élet szimbólumok formájában nyilatkozik meg. Segít rávilágítani, mi is bújik meg a mélyben. Ami lehet egy hétfejű sárkány a barlangban, egy kráken az óceán mélyén, vagy éppenséggel maga Kerberosz, az alvilág kapujának őre.
Megjelent a Magyar7 2024/34.számában.
