A szer: nagyobb a szere, mint a bája
Cannes-ban került idén bemutatásra A szer (The Substance) című francia-brit film Coralie Fargeat rendezésében, ami el is nyerte a fesztívál legjobb forgatókönyve díját. Egy leáldozott hollywoodi csillag, Elizabeth Sparkle történetéről szól, aki, miután fitness guru állását is elveszíti, bevesz egy feketepiacról szerzett drogot: egy sejtreplikáló anyagot, amely egy fiatalabb, jobb verziót hoz létre neki, önmagából.
A francia rendezőnő filmje minden tekintetben nagy port kavart, nem hagyta a filmes világ figyelmen kívül, vagy az ámulat, vagy az undor, legtöbb esetben pedig mind a kettő miatt egyszerre beszélnek róla a nézők.
A filmet jórészt pozitív kritikák érik, mégis felemás érzésekkel távoznak többen a moziból. Vannak, akik idő előtt hagyják el a termet, vagy rosszullétre, sokkos állapotra panaszkodnak.
Mit gondoljon tehát az ártatlan kíváncsiskodó, a filmen majd mi vár rá? Tényleg ilyen erős a sokkhatás? És van- e emögött a csinnadratta mögött értékes, mögöttes tartalom?
A filmet a főszereplő, Elisabeth Sparkle (Demi Moore) hollywoodi csillaga keretezi, ezzel nyit és zár a film, ezzel ívelve át a fő mondanivalót. Minden csillogásnak és szépségnek egyszer vége szakad, de egy olyan szórakoztatóiparban, aminek pont ez a veleje és a lényege, hogy nem lehet megöregedni, és fiatalságunkat veszve a része is maradni, a rendszer előbb-utóbb ki fog minket köpni magából. Ez történik a sztár csillagával is, először felavatják, majd ünneplik Sparklet, de végül az idő múlásával a csillag a feledés homályába merül, és a járókelők érdektelenül sétálnak át rajta. Végül meg is törik a csempéje, összemocskolják, csak az eső áztatja.
Temérdek filmes utaláson kívül (Ragyogás, Requiem egy álomért, stb.) arra az alap tudásunkra épít a film, hogy a hollywoodi világban bizony a csillogásnak ára van, amiért szenvedni kell, és nem kegyelmez azoknak, akik nem tudják magukat megfeleltetni többé a szépségideáloknak. Ehhez mélyebb tudást, erről mélyebb intellektuálist elemzést nem ad a film, a film minden eleme szatirikus, kitett, átvitt értelmű, így akik a való világban is kizsigerelő szépségiparról szeretnének többet tudni, azoknak nem ez a film szól, ez a film csak émelygéssel és sokkolással szolgál.
A film attitűdje egy dühös "magából kikelés" (a szóhasználattal direktben a cselekményre is utalva), azért mutat be ennyire sarkítottan mindent nagyon gusztustalanul és közelről, mert ezzel azt állítja, hogy ez a világ igenis ilyen hatással van ránk, és ez a sok felszínes férfi és nő benne is könnyen mind ilyen, és a lelkünknek pont ilyen gusztustalanul esik mindaz, amit a szépségipar, Hollywood, és a média csinál, és most ezt a gusztustalanságot materializálom a történetben, a Cronenberg munkásságát idéző testhorror legmagasabb fokán. Hús, cafatok, vér feltekerve a végén már a legmagasabb szintre. Minden ebben a filmben egy nagy kifigurázás, és egy, az ezek által a kifigurázásokkal történő középső ujjas bemutatás.
A filmben megszületni próbál továbbá egy párhuzam a szerhasználat, vagyis a függőség, és a szépségideál göcsörtös hajszolása között is, de nem közvetíti részletekbe menően azt, amin például a való világ sztárjai is a háttérben keresztülmehetnek, ez egy kitalált történet. Egy kitalált, jelképes színész, egy kitalált, jelképes helyszínen, egy szintúgy kitalált, jelképes szert alkalmaz, így tehát a film nem fest igazából valós képet az általa csak megidézett világról intellektuális mondanivalóként, minden üzenete a zsigeri hatáskeltésben keresendő, és hogy bármelyik korra és helyre ráértelmezhető.
Ha nem baj, hogy lemaradsz a legújabb filmes trendről, vagy nem vágyad a lesokkolódás, hogy te legyél a polgár, akit épp megpukkasztanak, akkor kérdés, érdemes-e más miatt megnézni.
