A székely Sóvidék hegyre szúrt falvai között
Egymás után gördülnek be a buszok a korondi parkolóba. A népek leszállnak, vesznek egy-két fazekas terméket, aztán már mennek is tovább a Gyilkos-tó, a Békás-szoros vagy Farkaslaka felé. Tipikus erdélyi út, rengeteg szívet melengető helyszínnel, sok szép tájjal, de ahhoz talán kevés, hogy igazán megismerje az utazó Székelyföldet. Ahhoz kissé beljebb kell menni a hegyek közé.
A korondi főutcáról például kiválóan látszódik Atyha, a hegyre szúrt falu. Fel is kerekedünk, hogy kicsit körbenézzünk a 750 méter magasan fekvő településen. Némi séta után szóba elegyedünk a helyiekkel, akik gyorsan be is invitálnak a portájukra, hogy némi pálinka kíséretében meséljenek Atyháról. A helyzet itt sem túl rózsás: a korábban biztos megélhetést nyújtó gazdálkodást a téeszesítés ellehetetlenítette, és mivel nincs munka, a falu elöregedett, elnéptelenedett. Juh- és szarvasmarha-tenyésztés, gyümölcstermesztés ma is van, de ez már csak szűkösen ad. Úgy mondják itt: „a régi út elveszett, új pedig még nincsen”.
A falu felett emelkedő, 980 méter magas Fiastetőn 2006 óta madár alakú kilátó áll. A remek panorámát már Orbán Balázs is megénekelte. Odalent a Korond völgye, afölött a Görgényi-havasok és a Hargita áll őrt. A két hajdani vulkán szép platót épített magának, amelyet a geográfusok ma Görgényi–Hargita-fennsíknak neveznek. Külön érdekesség, hogy ez a plató egykoron a Fiastetőig tartott, csak közben a Korond-patak vetője mentén beszakadt a fennsík. Így kerültek felszínre a sótömbök is, amelyekről a vidék a nevét kapta. Az egykori plató szélén sietünk tovább a Küsmödi- és a Siklódi-kő felé, ahonnan már a másik oldal, a Nyárádmente felé is kilátni. Az Erdélyi-medencébe belesimuló dombok mögött a marosvásárhelyi kémények is feltűnnek, míg délnek a Fogarasi-havasok éles gerince villantja meg magát.
A közeli Énlakát nem borította be a feledés homálya, sőt a falut a sajátosan ősi településszerkezete révén felvették a világörökségi listára. Énlaka büszkesége az unitárius templom is, melynek helyén a rómaiak Jupiter-temploma állt. Ennek a szentélynek a köveit is felhasználták a XV. században, amikor felépítették a templomot. Ezt a tatár lerombolta 1661-ben, de 1668-ra már végeztek is a helyrehozatallal. Ekkor készült el a híres kazettás mennyezet is, amelynek egyik kazettájában Orbán Balázs székely rovásírást fedezett fel. Jelentése valószínűleg „Egy az Isten”. A pálinkázást Énlakán sem ússzuk meg, így nem is olyan egyszerű feladat felkapaszkodni a falu feletti Firtos várába. Itt idézzük fel azt a legendát, amely a dombvidék falvainak keletkezéséről mesél.
Eszerint volt egyszer egy székely ember, aki a Firtosból leindulva mondá fiainak: itt én lakom, ez lett Énlaka. Tovább haladva mondá nagyobb fiának: e tied, ez lett Etéd. Ismét odább haladva mondá második fiának: itt neked e kis mod, ez lett Küsmöd. Harmadik fia nyugtalankodva kérdé, hogy ő hol telepedik le? Neked is szólok ma, a helyre mutatva, hol Szolokma épült. Mikor hazament, kérdezi legkisebb fiát, hogy hát nem békétlenkedik-e? Adj, ha akarsz, atyám, mondá ez, s övé lett a gyönyörűen fekvő Atyha.
Errefelé azt tartják, hogy a világ vége Küsmöd, és csak az után következik Siklód. Parányi település a sóvidéki dombok tetején, amely egykor Udvarhelyszék harmadik legnépesebb települése volt, ám ma már mindössze 200-an tengetik itt az életüket. Út is már csak egy vezet ide, az sincs a legjobb állapotban – és talán ez Siklód szerencséje. Az elszigeteltség ugyanis megőrizte Siklód archaikus hangulatát, a népviselet és a népszokások gazdagságát. A fokozatos elnéptelenedés folytán a falukép az utóbbi százötven évben mit sem változott; az egykoron kalákában épített tornácos házak között csak egy-két színesebbre festett ház éktelenkedik. A „protestáns szentföldnek” is hívott településnek sokáig temploma sem volt, mert azt az 1950-es években rossz állapota miatt elbontották. Maga Kós Károly készítette el az új templom terveit, de azt a bolsevista diktatúra jó ateista módjára nem engedte felépíteni. Csak a kommunisták bukása után, 1991-ben sikerült lerakni az új templom alapkövét. Kós Károly tervei végül jóval halála után, 1994-ben váltak valósággá, az év májusában avatták fel az új templomot. A templom melletti barokk harangláb 1784 óta hirdeti Isten dicsőségét, a református gyülekezet örömét, bánatát. Mert mindkettőből volt bőven, de ha mérleget kéne vonnunk, akkor végül csak a bánat győzne. A világháborús emlékműveken sorakozó nevek is erről mesélnek, de a vörös terror erőszakos kollektivizálása, faluromboló politikája is hozzájárult ahhoz, hogy Siklód elnéptelenedjen.
No de ennyit a múltról, a jelen – és remélhetőleg a jövő – azért ennél rózsásabb. Itt van mindjárt a helyiek, és az ide kiköltöző anyaországiak kezdeményezése, miszerint az élő skanzenként ható falu székely Hollókővé váljon. Hollókő és Siklód kapcsolata sok gyümölcsöt terem már most is, és ez minden bizonnyal a jövőben is így lesz. Siklód egyik legszebb néphagyományát, a pünkösdi királynézást is sikerült új életre kelteni, így azt bárki meglesheti minden év pünkösdvasárnapján a faluban. Ám nem csak a pünkösdi királynézás miatt érdemes ellátogatni Siklódra. Nekünk például volt szerencsénk a helyi dalárda próbájába belecsöppenni, és a Székely himnuszt az ő előadásukban meghallgatni. De láthattuk a tájházban népviseletben pompázó fiatalokat is, akik a legtermészetesebb módon meséltek a megmaradás mikéntjéről. Végül szekérrel felkapaszkodhattunk a falu felett tornyosuló Siklódi-kőhöz, ahonnan megcsodálhattuk a Küküllő völgyébe belesimuló Sóvidéki-dombságot.
Talán ideje is volt már, hogy 2012 tavaszán letérjünk a turisztikai főútvonalakról, és a „kirakathegyek” bemutatása után figyelmünk a kevésbé fókuszban lévő, méltatlanul elfeledett tájak felé forduljon, ahová még nem értek el civilizációnk kétes áldásai, ahol még szinte kézzelfogható a tradíció.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/6. számában)
