A százbércű Gömör ratkói szeglete - VIDEÓVAL
A százbércű Gömörország sokszor invitálta meg a Hazajárót, hogy természeti és kulturális értékeit a honismeret és a turizmus szerelmesei elé tárhassa. Egy szép májusi napon a Rima és a Murány völgyei közt lustán terpeszkedő Ratkói-hegyvidék is postázta meghívóját, mi pedig örömmel pattantunk kerékpárunk nyergébe, hogy a gömöri vaskohászat és gótika nyomába eredjünk a Murány és a Turóc mentén. Középkori freskós- és körtemplomok, vashámorok, várromok kísérték utunkat, miközben az „agyagövezetben” a fazekasság és a méhészet hagyományait is megcsodáltuk a magyar nyelvhatáron innen és túl.
A Murányi-hegyek és a Stolica szorításából kiszabaduló Murány vidáman szalad át Gömörországon. Ércekben gazdag völgyének egyik tágulatában a 13. században német bányászok alapították meg Nagyrőcét. A vasipari központ virágzó századaiba a török alaposan belegázolt, de a 16. században már újra városi ranggal bírt. A későbbi korok jólétét igazolják a szemrevaló 18-19. századi épületei. De nem mindent tarolt le a török. Ahogy tovább tekertünk a Murány mentén, egy kis falucska, Hizsnyó esett utunkba, ahol az Angyali üdvözlet templomának eredeti gótikus kapuján belépve a szakrális középkorba csöppentünk. Falfestményei a 14. századból valók, de itt leginkább Lőcsei Pál mester 1508-ban készített alkotása, az Angyali üdvözletet ábrázoló szárnyasoltár ragadja meg a tekintetet. Az oltáron – miheztartás végett – Szent István és Szent László alakjai is helyet kaptak.
A következő város Jolsva volt. Ezt az Árpád-kori települést is németajkú bányászok alapították a 13. században. A Jolsvai család uradalmi központja később mezőváros lett, majd a török pusztítások után a Koháry, aztán a Coburg család élesztette újjá. Szívfacsaró volt látni az 1945-ben államosított kastély állapotát, melynek elődjében fogadott örök hűséget egymásnak a „Murányi Vénusz", Széchy Mária és Wesselényi Ferenc nádor, s amelyben a Coburgok idején több európai koronás fő is megfordult.
A Murány folyása mentén szelídülő dombok láncolatának következő ragyogó ékköve, Gömör legkülönlegesebb alaprajzú szakrális épülete, Süvete körtemploma.
A „Királyság Patrónája“ Antiochiai Szent Margit tiszteletére szentelt rotunda a Zách család idején, a 13. században épült. Úgy tartják, ez történelmi hazánk legnagyobb körtemploma. Ha kibírt 800 esztendőt, reméljük még hosszú ideig gazdagítani fogja a vidék küllemét és lelkületét. Van valami régről itt maradt titokzatosság a zöldellő gömöri tájban. Titkot nyitni tértünk le a Murány egyik mellékvölgyébe, ahol Kisperlász temetődombján egy másik körtemplomra leltünk: az Árpád-kori Szent Anna kegykápolna ma is jelentős búcsújáró hely.
Dél felé a Murány újra egyre jobban beszorul a dombok közé. Úgy tűnik, mielőtt kiérne a Gömöri-medencébe és találkozna a Sajóval, még van egy utolsó nagy dobása: a karsztvidéken áttörve egy szép szurdokvölgyet alkotott. A szűkület védett területén Benedek László jóvoltából egy tanösvény szolgálja a turistákat. A Murány-áttörés fölött a Peskő-mészkőszirtje áll őrt. Alatta egy látványos kis karsztos alagút barlangot is találtunk, amit valószínűleg a patak átfolyó vize hozott létre. A járatot már az ősember is ismerte, háborús időkben meg a környék lakóinak nyújtott menedéket. A Peskő-szirtjéről tekintettünk vissza a Murány szűkületét övező békés tájra. Épp ide, a Sajó és a Murány összeölelkezéséhez húzódott vissza mára a nyelvhatár.
Az apró Beretke mellett a Szent András-kápolnának már csak romjait találtuk, ahogy a második világháború áldozata lett a híres református árvaház is. Beretkét ma is szinte csak magyarok lakják, ahogyan a Turóc alsó völgyét is. A Murány mentéről ide, az „agyagövezet” falvaiba indultunk magyar életjeleket kutatni, és lám Gömörfalván már a Harkácsi Asszonykórus éneke hirdette az élni akarást.
Így jellemezte Fényes Elek a ratkói Nagyerdő lábához simuló apró Árpád-kori községet, Lévártot. A falu bejáratánál magyar jelképek mutatják: nemcsak a múltban él itt a magyarság. Majoros Jácint barátunk a múlt hagyatékának őrzésén túl tovább viszi az elődeitől örökölt méhészet hivatását is. Erről már a szomszédos Deresk faluszéli kaptárainál győződhettünk meg.
Deresktől északra már kikopott a magyar szó, de találtunk még pompás szakrális emlékeket. Egykor várral rendelkezett és mezővárosi rangú település volt Kövi. Erről már csak hatalmas középkori eredetű temploma sejtet valamit. Eredeti freskóiból az oltár mögötti falon maradtak fenn töredékek. Köztük – hogy ne feledjük, kinek a földjén járunk – szent királyainkat, Lászlót és Istvánt is megtalálja az éles szemmel járó turista.
A Detre család Kövi várához tartozott az Árpád-korban Rákos is, amelynek gótikus Szentháromság templomában még nagyobb felületen maradtak meg a 14–15. századi falfestmények, de legérdekesebb különlegessége a Szentháromság háromarcú szimbóluma. Az apszisban szépen megférnek egymás mellett a próféták és apostolok az Árpád-házi szentekkel, István és László királlyal és Imre herceggel.
Ezen a vidéken nemcsak a hegy mélyéből bányásztak ásványkincseket, de volt valaki, aki a feltáratlan néprajzi kincsekre csodálkozott rá és közkinccsé is tette azokat. Az ifjú Bartók Béla az európai zenei élet sűrű forgatagából, nagyvárosi hangversenyeinek harsány sikerei után előszeretettel jött megpihenni a Ratkói-hegyek közé. Gerlicepuszta csendes nyugalmában komponált, s itt az egész életművét meghatározó élmények érték: a földeken dolgozó parasztok énekei annyira megragadták, hogy elkezdte lejegyezni azokat; így vált a zeneszerző Bartók népzenekutatóvá.
Itt, a százbércű Gömörország Ratkói-hegyei között a Hazajáró is megérezte a hely semmihez sem fogható szellemét, ami légies könnyedséggel, de történelmi súllyal képes volt átszűrődni Trianon falain és láthatatlan halhatatlanságában képes megtartani Gömört a maga sokszínűségében.
Megjelent a Magyar7 2025/37. számában.
