A szalánci hegyek között - VIDEÓVAL
A zempléni táj nem a legbarátságosabb arcát mutatja: szakadó esőben érünk Füzérről a Nagy-Milic tetejére. Sorstársaink is akadnak, két srác éppen az országos kék turistaútvonalat indult bejárni a közeli Hollóházáról, de az égi áldás már az első túranapon pihenőre kényszerítette őket. Behúzódunk hát a fák alá, hogy közösen várjuk ki a kedvezőbb időjárást.
Volt idő, amikor a csúcsot jelző kőoszlop mellett országzászló és fakilátó is állt, de az elhanyagolt fatákolmány 2014-es ottjártunkkor már sehol sem volt. (Ellenben a szomszédos Kis-Milicen azóta már áll a Károlyi-kilátó.) 2006-ban határátlépési pontot létesítettek itt, így amikor az eső kicsit alábbhagy, zavartalanul kelhetünk át a hegy felvidéki oldalára. Így is ronggyá ázunk, mire a Milic északi oldalának ékességéhez, az Izra-tóhoz érünk.
A 4 hektáros, átlagosan 8 méter mély tavat több kis forrás is táplálja, vizét az Izra patak vezeti le a Ronyvába. Ráadásul
egy régi népmondát is rejt a víz tükre: a honfoglaló magyarok Alpár mezején legyőzték Zaláncot, kinek lánya, Izra a hegyek közé menekült. Atyja sorsa fölött hullatott könnyeiből támadt Izra tava,
mígnem az egyik magyar vezér rábukkant; egymásba szerettek, férj és feleség lettek. Szakadozó felhők, enyhülő eső és kósza gondolatok kísérnek tovább Szalánc felé.
Bizony, ezek a kósza gondolatok mindig előkerülnek, ha olyan vidéken járok, ahol az egykori magyar–szlovák nyelvhatár mára lehúzódott a trianoni határra. Tegyük fel, ha 1920-ban a csehszlovák igények szerint alakultak volna a határok, akkor ma a Vác–Miskolc vonal lenne a magyar–szlovák határ.
Én ma hivatalosan Vacovban élnék, a városban jó esetben fele-fele lenne a magyarok és az új elemek aránya a ki- és betelepítések, a vegyes házasságok, az önfeladás és a nyelvvesztés hatására.
A váci székesegyház előtti tér a Hlavné námestie lenne, a püspöki palotában pedig egy szlovák nemzetiségű püspök székelne, aki aligha tűrné a palota előtt Szent István szobrát. Ezer év emlékei mentek volna a kukába, vagy ami átemelhető, a szlovák történelemkönyvek dicső oldalaira. Vajon milyen erős lenne az asszimiláció a Dunakanyarban, hányan adták volna fel identitásukat a volt osztálytársak közül? Vajon ki lenne-e írva magyarul, hogy Nagymaros? Vajon a kortársaim milyen arányban íratnák gyermekeiket szlovák tannyelvű iskolába, hogy azok majd jobban érvényesüljenek Pozsonyban, Besztercebányán vagy Miskolcon?
Vácról ma már nem kell Rimaszombatig, Léváig, Losoncig, Érsekújvárig utazni a „mi lett volna, ha” kérdésig. Elég csak átugrani Ipolyságra vagy Párkányba…
De hagyjuk a felesleges fikciókat: a szürke ég alatt a falu feletti dombon már messziről feltűnik az Árpád-kori Szalánc várának regényes romja, ami gyorsan visszatérít a valóságba. Mielőtt felmásznánk a várba,
egy kicsit rakjuk rendbe a földrajzi ismereteket, ugyanis a Zempléni-hegység elnevezés egy új keletű fogalom.
A geológián alapuló korábbi, vagyis Trianon előtti felosztás három részre bontotta az Eperjestől Tokajig húzódó vulkanikus hegyláncot. A Tapolyt és a Tarcát elválasztó hágótól a Dargói-nyeregig Sóvári-hegységről beszélünk. A Dargói-nyeregtől a Szalánci-hágóig Dargó-csoportnak hívták, míg a Szalánci-hágótól Tokajig Tokaji-hegységnek. Az utóbbit volt, hogy további két részre osztották: a Szalánci-hágótól a Bózsva-völgyig Milic-csoportnak, a Bózsva-völgytől Tokajig Hegyaljának.
A földrajzosok és térképészek ma a határ déli oldalán a Zempléni-hegység, északi oldalán a Szalánci-hegység elnevezést használják.
Ami biztos: a vulkanikus hegylánc nemcsak a déli oldalon büszkélkedhet olyan csodákkal, mint Regéc vagy Boldogkő vára, a Nagy-Milictől északra is számtalan remek helyet kereshetünk fel az Izra-tótól a petőszinyei templomon és a herlányi gejzíren át Kapi váráig.
Nagyszalánc felett például ma is ott őrködik a romjaiban is büszke Szalánci vár.
Talán azokra a magyarokra büszke, akik 1938-ban a magyar szabadságért harcoltak itt. 1938-ban a II. bécsi döntés visszaadta Nagyszaláncot Magyarországnak. Volt nagy ünnep, de másnap kiderült, hogy a falunak vissza kell térnie csehszlovák fennhatóság alá, ugyanis itt vezet a stratégiai fontosságú Kassa–Velejte vasútvonal. Nagyszalánc népe nem akart Tiso államához tartozni: népfelkelés tört ki, a lakosság behívta a magyar honvédséget, és kisebb ütközetre is sor került, amelyben hárman meghaltak. Nagyszaláncnak ennek ellenére Csehszlovákiában kellett maradnia, ami nem volt jó hír a szalánciaknak: a visszatérő csehszlovákok kegyetlen terrort vezettek be, a magyarokat munkatáborba zárták.
A legmegdöbbentőbb, hogy az a Nagyszalánc, amely 1920-ban 100 százalékban magyar volt, s amely 1938-ban fegyvert fogott a hazáért, ma olyan település, ahol mindössze 10-en vallják magukat magyarnak.
A Szalánci-hegység keleti és nyugati oldalához 12 olyan település simul, amely 90 éve még színmagyar volt. Mindenütt a Nagyszaláncon végbement beolvadást, felmorzsolódást lehetne mesélni.
Talán egy kicsit Magyarbőd lóg ki közülük, ugyanis minden évben itt, a temetőben álló kopjafánál ünnepli március 15-ét a közeli Kassa magyarsága. Ezen túl a híres magyarbődi csárdás is éltet egy néptánccsoportot – persze szigorúan csak idős tagjai vannak. A fiatalok már nem ismerik a nagymamájuk nyelvét...
Ilyenkor önkéntelenül is felmerül az a bizonyos gondolat, hogy mi a garancia arra, hogy Vác, Salgótarján, Pásztó, Edelény vagy éppen Kazincbarcika nem adta volna fel magát, ha 1920-ban szintén Csehszlovákiához kerül.
De maradjunk pozitívak: manapság natúr park igyekszik erősíteni a vulkáni hegylánc ökológiai, kulturális és történelmi egységét, ami talán kovásza lehet a kétoldalt élő magyarok egymásra találásának is.
Megjelent a Magyar7 2021/32. számában.
