A szabadságharc legvéresebb csatája
Az 1849. július 2-i komáromi csatában súlyosan sebesült Görgei Artúr tábornok napokon át élet és halál között lebegett. A kormány parancsára a feldunai hadseregnek Szeged felé kellett indulnia, ám rangidős tábornokként Klapka György húzta az időt. Végül 1849. július 11-én támadásra rendelte csapatait, de nem tudott utat törni, így elúszott annak a lehetősége, hogy a fősereg a rövidebb útvonalat válassza.
Klapka György tiszti gyűlésen közölte, hogy pacséri Mészáros Lázár altábornagy vette át a fővezérséget, mire a megjelentek kijelentették, Görgei bírja feltétel nélküli bizalmukat. Feliratukat Klapka és Nagysándor József vezérőrnagy vitte Pestre, amelyet a minisztertanács nyugtázott, de sürgette a fősereg áttörését.
A szegedi összpontosítást végre kellett hajtani, ám Klapka mindegyre hezitált. Július 9-ére tervezett támadását lefújta és Kossuth utasítására az I. hadtestet a Duna bal partján Pest felé indította. Görgei erre leköszönt, azonban serege maradásra bírta, Klapka pedig Nagysándor hadtestét visszatartotta.
A várt összecsapásra 1849. július 11-én került sor. Az erőviszonyok Klapkának kedveztek, ugyanis a császári-királyi III. hadtest elvonult Buda felé, így 40 ezer honvéd és 160 löveg állt szemben báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy 34 ezer katonájával és 176 lövegével.
A táborkar a sikerért helyi erőfölényt kívánt létrehozni, de a valóságban teljes szélességben tört az ellenségre. A jobbszárnyon lévő VII. hadtest az ácsi erdőnél, a centrumban álló III. hadtest Herkálypuszta és Csém között, míg a balszárnyat alkotó I. hadtest Mocsa és Almás térségében készült fel a lépcsőzetes támadásra oly módon, hogy a császári balszárnyat visszanyomják, a centrum beveszi Nagyigmándot és eléri a Győr-bicskei utat, amelyet az I. hadtest Kocs környékén biztosít.
A csata első szakasza magyar sikereket hozott. A császáriak egyik dandárját beszorították az ácsi erdőbe, azonban a császári III. hadtest megérkezett erősítésként, így ott váltakozó közelharc bontakozott ki.
Gróf Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagy III. hadteste meghátrálásra kényszerítette a Herczinger-hadosztályt és Csém felé haladt, azonban Nagysándor I. hadteste és az egyesített lovasság korántsem volt öntevékeny. Haynau ekkor küldte előre az orosz Panyutyin-gyaloghadosztályt, amely eldöntötte a küzdelmet. Előbb a magyar jobbszárnyat, majd a centrumot nyomta vissza a komáromi hídfőbe.
Az I. hadtest egyik gyalogos hadosztályának parancsnoka, batiz- és márkusfalvi Máriássy János ezredes a súlyosan megsebesült Fornszek Sándor huszár őrnagy helytállását örökítette meg:
Amint a támadó lovascsapat lőtávolságra érkezett, az osztály elsütötte a készletben tartott karabélyait, és azonnal helyből ’rajta, rajta’ szóval elébe vágtatott. Az ellenséges csapat vezetője (…) meglátván Fornszek őrnagyot, ki most már osztálya élén volt, egy katonai tisztelgéssel egyenesen nekiment, és a két vezető – Fornszek viszonozván a tisztelgést – szemünk láttára összecsapott, de ezen egyes összecsapás és viaskodás csak egy pillanatig, vagyis csak addig tartott, még a két osztály egymásra csapott. Ezen két osztály közötti harc egy darabig mindkét részről vitézül folyt egyhelyben és egyenlő kitartással, de ez csak addig tartott, míg mi részünkről segítség érkezett. Ennek beérkeztével az ellenség megfordult és futásnak eredt, követve a mieink által; ez azonban a mieink részéről csak óvatosan és csak addig történt, míg a bizton várt ellenséges segítség meg nem érkezett. Amint azt huszárjaink megpillantották, rögtön megfordultak és futást színlelve a zászlóaljak közötti tér felé visszavonultak, és itt bevonultak. Az ellenség azt visszavetésnek tartván, megkettőzött ütemben utánuk rohant és belemászott a számára előkészített kelepcébe: a zászlóaljak közötti térbe, hol a reá váró tíz zászlóalj tüzébe került. Ezen élő vulkán kitörésére az ellenség iszonyúan elrémült. ’Halt, recht um Zurück’ (Állj, jobbra vissza) hangzott mindenfelől, de huszáraink is megértették ezen vezényszavakat, s az ellenséggel egyszerre foganatosítván azokat, irgalmatlanul vágták le a visszafutókat és hajtották őket mindaddig, míg új, friss segítség nem érkezett megmentésükre. Ezt megpillantván huszáraink, ismét azon maneuvre-t vitték véghez, mely már egyszer oly jól sikerült; és a felhevült ellenség még egyszer elkövette ugyanazon hibát és követte huszárainkat a zászlóaljak közé, hol természetesen ugyanazon kudarcot vallotta, és csúfosan visszaveretett.”
A 2. tizenkétfontos üteg egyik hadnagya, Garzó Imre visszaemlékezésében ekképpen írt:
Görgei egyik ordonánca, kisjókai Takács Gyula Vilmos-huszár főhadnagy a következőkben vélekedett az eseményekről: „(…) Ácsnál Klapka vezényelt, Görgey sebje következtében akadályozva lévén. Minket tehát Klapkával a már egész vonalon megkezdett csatába menvén roppant tüzelés (fogadott), kevés lelkesedéssel, és haszontalan vérontás(sal). Honvédeink megtették kötelességüket, az egész csatatér holttestekkel bevetve, de fog-e ezen áldozatból hazánk jövő jobbléte, s szabadsága kikelni? Nincs nagy remény. (…) Klapka, nem tudott oly erélyt kifejteni, s ki alattomban szintén Görgey ellen áskálódott. A csata félig-meddig veszve, a sokaság által visszavonulásra kényszeríttettünk (…)”
Klapka nem véletlenül jegyezte fel emlékirataiban az alábbi sorokat a harmadik komáromi csatáról:
A magyar fél véres vesztesége 1500 honvéd volt, míg az ellenfélé 813 katona. Klapka erélytelen vezetését nem tudta ellensúlyozni a magyar hősiesség, így a feldunai hadsereg áttörési kísérlete kudarcba fulladt. Az összpontosítási parancsnak azonban engedelmeskedni kellett: 1849. július 12-én este Görgei felkerekedett és seregével megindult Vác felé a Duna bal partján, Klapka pedig a biztonságot nyújtó komáromi erődben maradt.
Megjelent a MAGYAR7 27. számában.
