A sárga szín városa, Párma
Az itáliai Pármát többnyire „egynapos” városnak tartják, pedig felfedezni, átélni és élvezni kell, ezt sugallják prospektusai. Való igaz, sok a látnivaló, s köztük magyar emlékek is feltűnnek falai közt. Párma palotái francia hatásra világossárga színben, majd osztrák hatásra sötétebben pompáznak; címerében és zászlajában is a sárga dominál.
A települést a rómaiak alapították, később a longobárdok uralták. 1545 és 1731 között a Farnese hercegi család virágoztatta fel, majd spanyol és francia kézre került. Napóleon bukása után az osztrák Mária Lujza, Napóleon második felesége kapta meg. Halála után rövid ideig a franciák birtokolták, majd 1860-tól Itália részévé vált. Jóllehet az első spanyol Bourbon-herceg, amikor nápolyi király lett, oda „költöztetett” sok Farnese-kincset, maradt azért bőven látnivaló a város múzeumaiban is.
Kétszer olvastam Stendhal A pármai kolostor című regényét. Egyszer tinédzser koromban, másodszor pármai utunk előtt. Az első alkalommal megragadott a romantikus történet. Felnőttként egyetértettem Molnár Ferenccel, aki az Útitárs a száműzetésben című könyvében megállapította: az író művészi színvonalra emelte a pletykálkodást. A 19. században élt Stendhal Itália szerelmese volt, a képzelt pármai hercegi udvar kisszerű hatalmi és szerelmi intrikáinak leírásával remekelt. De a regény címében szereplő kolostort ne keressük, nem létezik.
A város középkori terének dómját 1059-ben kezdték építeni. Homlokzata egyszerű, kiegyensúlyozottságot sugároz. A beltéri kupolát Correggio – akit regényében Stendhal „isteni Correggió”-nak titulált – 16. században festett Mária mennybemenetele festménye ékesíti, a falakat is mindenütt festményekkel borították.
A Budapesti Szépművészeti Múzeum is dicsekedhet alkotásával: a Madonna a gyermekkel címet viseli, s a fény-árnyék kezelésének mesteri fokáról tanúskodik, számomra meglepő színpalettával, a Madonna ikonográfiától eltérően a barna árnyalataiban jelenik meg. Giorgio Vasari írja A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek című könyvében: „Nagy jót tett a festészettel, mert a színeket igazi mester módjára kezelte”.
Párma középkori terének másik szép épülete az árkádsoros, veronai márványból készült Szent János-keresztelőkápolna. Északi kapuja felett látható az építés kezdetének dátuma, s az építő és kívül-belül dekoráló mester neve: Antelami. A számomra ismeretlen szobrász műveiről így írnak A korai középkor című művészettörténeti könyvben: „igazi népi ízt árasztanak, erőteljes realizmusuk” van. Ezt megtapasztalhattuk az év hónapjainak az ábrázolásánál, s a Püspöki Múzeumban látható szobrainál is. Különleges volt ez a múzeum, mert nem miseruhákkal, szertartási eszközökkel mutatta be a múltat, hanem érdekes régészeti leletekkel.
Meglepő találkozásban is volt részünk az autómentes téren. Egy angol, szép házakat bemutató tévésorozat műsorvezetője álldogált egy régi Maserati mellett, vélhetően filmforgatásra készültek. A „celeb” meglepetésemre folyékonyan beszélt olaszul.
A Szent Pál Központban először a 975-ben alapított kolostor falai között sétáltunk, ahol kiemelkedő reneszánsz emlék a Correggio által díszített terem kupolája, jó húsban lévő puttókkal. A Stuard Képtárban a pármai gyűjtő gazdag anyagát néztük meg. A sok régiség után igazán nagy élmény volt a Giordano Ferrari Babamúzeum. Az egykori bábművész nevét viselő tárlat ötszáz babát, bábot mutat be váltakozva a mintegy háromezer darabos kollekcióból. Egyben jelentős a fotó- és dokumentumgyűjteménye is.
Párma reneszánsz korának emléke a zárt tömbű Farnese–Pilotta-palota, ami egy udvari játékról, a „pilotáról” kapta nevét, s napjainkban több kiállításnak ad helyet. Egyik szárnya, amelyet a második világháborúban lebombáztak, az 1859-ben Kossuth Lajos által szervezett Magyar Légió kaszárnyája volt. A mintegy 750 fős katonai egységet piacenzai magyar huszároknak hívták. E tudás birtokában kanyarogtuk végig az épületben a Nemzeti Galéria nagy festészeti gyűjteményét, amely a helyi művészek alkotásain kívül Canaletto, Leonardo da Vinci, Tintoretto festményeket is bemutat.
A régészeti gyűjtemény termeinek egyikében szoborrestaurálás tanúi lehettünk. A Palatina Könyvtár zárt könyvszekrényei között bolyongva elérhetetlenek voltak számunkra az itt található magyar tárgyú nyomtatványok, metszetek és litográfiák, illetve a Mátyás királyunk Beatrixének ajánlott kéziratos kódex. Lenyűgöző volt a fából épített Farnese Színház: 1618-ban a színpadot mozgató szerkezetet építettek be, aminek működését félóránként most is látni lehet.
A Pilotta-palota nyitva tartását néztük a neten, rendben van, útnak indulhatunk, nyitva. Odaérkezve egy kiíráson azt olvastuk, zárva. A bejárathoz felvezető lépcsőn egy lélek sem volt, ugyanakkor az üvegajtó tárva-nyitva. Megjelent egy jegyszedő, integetve, hogy menjünk be.
Vasárnap lévén misére mentünk a Madonna della Steccata templomba. Számunkra azért volt érdekes ez a szent hely – azonkívül, hogy a helyi festő, a 16. századi Parmigianino dekorációi díszítik –, mivel sekrestyéje folyosóján a Szent György Rendhez tartozó lovagok címerei sorakoznak. Izgatottan kerestünk közöttük magyar nevet, s találtunk is: Huszar, Pulsky, Szabo-Siklossy, Zichy.
Folytattuk a nyomozást egy mellékutcában. Információnk szerint egy Nemesi Kollégiumot kerestünk, amit 1601-ben alapítottak, s benne több magyar nemes ifjú tanult. Megtalálván az épületet – mivel a kertkapun, s az épület kapuján kijövők kedvesen betessékeltek –, bementünk. Látva, hogy a portás igen elfoglalt, beléptünk a folyosóra. Rögtön megragadta szemünket a falakon függő sok-sok régi arckép. Tovább haladva tudatosult bennünk, hogy egy iskolába jutottunk. Egy tanártól érdeklődtünk, hogy hol a titkárság. Az olaszok nemigen beszélnek angolul; vagy ő fogalmazott rosszul, vagy mi értettük félre, de a szerencse mellénk szegődött. A szobában, ahová benyitottunk Elisabettára akadtunk, egy franciául és angolul is jól beszélő tanárnőre. Az igazgató asszonyhoz vezetett bennünket, a tárgyaláson tudatosult bennünk, hogy kontroll nélkül jutottunk be az épületbe. Jó szándékunkat akceptálva végül lehetőséget kaptunk arra, hogy az iskola lezárt részeibe is eljussunk. Többek között az egykori színházterembe, kápolnába, ahová odaképzelhettük egykori nemes ifjainkat egy-egy ünnepségre. Sajnos a folyosói faliképek annyira kopottak voltak, hogy nem tudtunk magyar nevet felfedezni.
Nem jutottunk Szent Erzsébethez sem, akit a S. Maria del Quartiere- templom kupolájára festettek meg. Jóllehet a kapun szerepelt a nyitvatartási idő, kétszer is zárva találtuk.
Párma városa sokat köszönhet Ausztriai Mária Lujzának, aki Napóleon második feleségeként francia császárné, majd – a bécsi döntés megerősítése nyomán – pármai hercegnő volt. Ő szervezte újjá a Nemesi Kollégiumot. A Regio Színház klasszicista épülete az ő kezdeményezésére épült, s Giuseppe Verdi Nabucco című operájának bemutatójával nyitotta meg kapuit. Verdi, a 19. század egyik legnépszerűbb operaszerzője a közeli Roncole faluban született.
Az egyik fia, Wilhelm Albrecht von Neipperg unokatestvérétől, Ferenc József császártól Montenuovo néven hercegi címet kapott, s a németújvári Batthyány-Strattmann Julianna grófkisasszonyt vette feleségül. A pár Bólyon, Mohács közelében élt a fiatalasszony családjának kastélyában. Az épület berendezése kiegészült olyan empire bútorokkal, amiket Mária Lujza ajándékozott gyermekének. Némelyik darab ma Szekszárdon, a múzeumban látható.
Egy folyóparti kávézó teraszán pihenve azt láttuk, hogy a velünk szemben lévő épületből sok középiskolás korú gyermek áramlik ki. Az utca nevét nézve kapcsoltam: ez a Nemzeti Képzőművészeti Akadémia lehet, ahol mi két szobrot, Liszt Ferencét és Unger Karolina (Carlotta Ungher) énekesnőjét szeretnénk látni. Nem mindig egyszerű hozzáférni a látnivalókhoz: a portás nem engedett be az épületbe, kaptunk egy igazgatói telefonszámot, ő napokon át nem vette fel a telefont; végül, hosszas egyeztetés után bebocsátást nem nyertünk ugyan, de a szoborgyűjteménnyel foglalkozó hölgytől kaptunk fotókat a gipsz mellszobrokról.
Unger Karolina Székesfehérváron született, európai hírű énekesnőnk volt. Beethoven lX. szimfóniájának bemutatóján, 1824-ben, 21 évesen a szopránszólót énekelte. A Várnai Péter Opera Lexikonban olvastam Rossini áradozó sorait:
Vélhetően az énekesnő édesapjának köszönhetően – aki az Esterházy birtokok jószágigazgatója volt – tanította Schubert Zselízen az Esterházy kisasszonyokat zenére.
A Pilotta-palotával átellenben, a Párma folyó túlpartján terül el a hatalmas hercegi park, de a nagyhercegi palota vasrácsos kapuja zárva, mivel a rendőrség központjául szolgál. A parkban élénk élet folyt. Amint sétáltam, ukrán szó ütötte meg a fülemet: egy padon ülve több hölgy magából kikelve beszélte meg idegenbe vetett sorsának eseményeit.
Pármában született a híres karmester, Arturo Toscanini (1867–1957). A hosszú életet megélt művész korán elhagyta szülővárosát, s bár a legnevesebb zenekarokat vezényelte a világ minden táján, ide nem tért vissza. Toscaniniről közismert, hogy kórusban énekelt, volt zongorakísérő, több együttesben csellózott. „De mindezek jelentősége eltörpül ahhoz a sok tapasztalathoz képest, amit a Regio zenekarában való közreműködés hozott. 1881 és 1885 között ott ült a színház híres vonóskarában, amelyet Verdi néhány évvel azelőtt Olaszország legjobbjának nevezett – írja Harvey Sachs Toscanini című könyvében. A város a szülőházban kialakított igényes múzeummal tiszteleg a Mester előtt. Még egy zenei híresség neve kapcsolódik a városhoz. Kibuszoztunk a temetőbe, s láthattuk Antonio Paganininek, a híres hegedűvirtuóznak, zeneszerzőnek a síremlékét. Egy ’56-os menekült, Varga Attila Bossomeji is itt nyugszik. A pármai önkormányzat egy pályázat keretében történelmi sorsokat dolgoztatott fel, így bukkantam hazánkfiára. A külvárosban egy bezárt cukorgyárban alakították ki a 780 férőhelyes Paganini Auditoriumot, közelében áll a Toscanini Alapítvány zenei épülete.
Ha már a zenénél tartunk: az egykori Árpád-házi Szent Erzsébetről elnevezett templom a Muzsika és a Hangok Háza néven igényes kiállítóhely lett. Vele szemben a Verdi-szobor mellé le lehet ülni egy padra, mögötte az Operamúzeum. Mintha a zeneszerző kedvesen befelé invitálná a látogatókat.
A város hangulatos utcáit járva lépten-nyomon pármai sonka- és parmezánsajt-üzletekbe botlottunk, különleges tésztákat láttunk. Számtalan helyen lehet kiülve kávézni, vagy éppen proseccót inni, ahogyan egy vidáman nevetgélő idősebb emberekből álló társaságtól megkívántuk. Meglepetésünkre az ital mellé két kis pármai sonkás falat is járt.
Az olasz életérzést – bár nem szeretek általánosítani – jól fejezi ki Federico Fellini filmrendező mondása: „Az élet a tészta és a varázslat keveréke”. S bár Dolce vita című, 1960-ban bemutatott filmje dráma, a cím a közember számára, könnyed, édes életet jelent.
Dolce vita címmel nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában két évszázad magyar festőművészeinek itáliai élményeiből. Az életérzés némileg ma is folytatódik: látva, hallva a kávézókban üldögélő bennszülöttek gesztikulálását, harsányságát, és a fényes nappal, egy kirakodóvásár közepette táncra perdülő párokat.
Megjelent a MAGYAR7 21. számában.
