A ruttkai főmérnök esete
A nagy háború végén az antant aknamunkája célt ért: sikerült felbomlasztania az Osztrák–Magyar Monarchiát. A forradalmi tébolyba taszított Magyarország tétlenül tűrte, hogy szomszédai elszakítsák országrészeit. A csehszlovák impérium alá került Felső-Magyarországról legalább százezren menekültek a csonkahonba, köztük Peuser (Pálos) Lajos és családja. Egy bűnük volt, a magyarságuk.
A Csehszlovák Nemzeti Bizottság 1918. november 2-án eldöntötte, hogy a szervezés alatt álló haderejét azonnal megindítja Felső-Magyarország elfoglalására, ezzel is jogalapot teremtve országépítésének. „A csehek bevonulását tót lakta Felvidékünkre széleskörű propaganda előzte meg. Ez volt a leghatékonyabb fegyverük. Ezért nem is volt szükségük nagyobb erőre, mert a talaj már mindenütt elő volt készítve jól fizetett és jó állásokra éhes agitátoraik által.” – olvashatjuk Breit Józsefnél.
Ripka főhadnagy a kremsieri 25. landwehr gyalogezred tartalékzászlóaljának 131 önkéntesével tört be Hodonin felől, megszállva Malackát és Szakolcát. Alois Hanačik csendőr alezredes 200 csendőrrel és Frobdák zászlós 60 katonával Nagyszombatot vette célba, amelyet 400 magyar katona adott át harc nélkül. Prágában ekkor határoztak arról, hogy mielőbb el kell érni a Duna–Vác–Gyöngyös–Miskolc–Tokaj–Csap–Máramarossziget–Verecke vonalat.
A Vág völgyében és a Kiszuca mentén a csehszlovák 1. önkéntes ezred részei nyomultak be. Elfoglalták Trencsént, Vágújhelyt, Illavát, Puhót, Csacát, november 12-én Zsolnát és Ruttkát. Turócszentmártonba is be akartak vonulni, de ezt a Szlovák Nemzeti Tanács nemzeti gárdája megakadályozta és Ruttkáig kergette a betolakodókat.
A kassai 9. honvéd gyalogezred 80 közvitéze komoly ellenállást fejtett ki a kralováni alagútnál, majd a magyar csapatok november 13-án bevonultak Nagyszombatba, két nap múlva pedig két zólyomi karhatalmi század utcai harcok árán vette vissza Zsolnát és Ruttkát, a pozsonyi karhatalom pedig a határon túlra űzte vissza a cseheket. Késmárkon a derék szepességi cipszerek kijelentették, hogy az önrendelkezési elv alapján Magyarországhoz akarnak tartozni.
November 22-én – miután Belgrádban szó sem esett Magyarország északi határairól – megindult a következő csehszlovák expanzió, a románok pedig Erdélyben újították meg előnyomulásukat. A „vörös gróf”, Károlyi Mihály parancsára a magyar katonák nem tanúsíthattak ellenállást, a csehek pedig mind több területet foglaltak el, így december 7-én Ruttkát. A lakosság átmenetinek vélte a megszállást és békésen fogadta a „birodalomépítőket”.
Budapesten Fernand Vix francia vezérkari alezredes jegyzékben követelte, hogy a magyarok Felső-Magyarországot ürítsék ki a Duna–Ipoly–Ung–Uzsok vonalig. Így született meg december 6-án a Bartha–Hodža-demarkációs vonal, ahol állandósultak a csehszlovák provokációk, így Vix december 24-én átadta újabb jegyzékét, kijelölve Szlovákia déli „történelmi határait”, ami nagyjából megegyezett a trianoni északi határral.
1919. január 2-án elesett Pozsony és a cseh 7. és 6. legionárius hadosztály a Dévény és Uzsok közötti vonalra zárkózott fel. Az olasz vezetésű „csehszlovák hódítók” ledöntötték a magyar szobrokat és emlékműveket, betiltották vagy felfüggesztették az oktatási intézmények és a magyar szervezetek működését, s több helyen vérbe fojtották a magyar megmozdulásokat.
Balassagyarmat sikerrel űzte ki a cseheket, miközben Érsekújvárban és Kassán is sor került helyi magyar ellenállásra. Füleken fegyverszünetet kötöttek, de a bolsevik fordulat után április 26-án a cseh hadsereg ismét támadást indított. A magyar Vörös Hadsereg útját állta, jelentős sikereket elérve felvidéki hadjáratával, ám a békekonferencia döntésén nem lehetett változtatni, Felső-Magyarország Csehszlovákiához került. A hódítók vegzálása miatt százezernél több magyar volt kénytelen elhagyni szülőföldjét.
A fentiek ismeretében érthető meg a székesfehérvári születésű Peuser (1934-től: Pálos) Lajos Gusztáv vezető főmérnök esete, aki 1901. június 1-jén került a Kassa–Oderbergi Vasúttársaság (Ks–Od) ruttkai főműhelyébe, és 1917. február 5-én „a hadiforgalom terén teljesített kitűnő szolgálatai elismeréséül” érdemelte ki a Koronás Arany Érdemkeresztet a Vitézségi Érem szalagján.
Egy későbbi beadványa szerint „1918.év október hó 28.-án kezdődött a felvidéknek a csehek által való fokozatos megszállása és ezzel kapcsolatban a Ks–Od vasút átvétele. A ruttkai főműhely személyzete, alulírottal együtt – akkor a kocsiszerelde osztályvezetője voltam – felsőbbségünk utasítására helyén maradt és teljesítette szolgálatait.
A szolgálat teljesítése átmenetileg minden zavar nélkül ment, mert a ČSD (Csehszlovák Államvasutak) által kirendelt felügyelő (Dozorca) egyelőre nem avatkozott az üzem menetébe. Annál több zaklatásnak voltunk kitéve a cseh csendőrség részéről, kik egy állítólag a műhelyben elrejtett fegyverszállítmányt és dinamitot kutattak. Ezek a csendőrök kezdetben naponta megjelentek a műhelyben, kutattak, kihallgattak, fenyegetődztek, de eredményt nem értek el.
A csendőrség részéről felmerült gyanúnak a következő alapja volt: nem sokkal a csehek első bevonulása előtt, Rózsahegyről egy 10 t (tonnás) podgyászkocsiban 300 gyalogsági fegyverből és egy láda töltényből álló fegyverszállítmány érkezett Ruttkára, melyet a sötétség beállta után a legnagyobb titokban kellett a főszertár egyik kevésbé használt helyiségébe beraktározni. Ezt a munkát a főszertár főnöke, Gerstner József, alulírott, egy megbízható szertárnok, a szállítmányt kísérő főhadnagy és egy katonai altiszt sajátkezűleg végeztük és néhány nap múlva, midőn a csehek közeledésének híre jött, ugyanazon személyek, ugyanazon módon, ugyanabba a kocsiba ismét visszaraktuk és épp oly titokban, mint ahogy jött, továbbítottuk.
Körülbelül egy héttel a csehek bevonulása után Zólyom felől egy 30–40 főből álló honvéd különítmény érkezett, mely a megszálló cseh legionáriusokat szétugrasztotta és az állomást és a községet megszállta.
A honvédek egy hétig tartották megszállva a községet és csak (a) budapesti honvédelmi miniszter rendeletére vonultak vissza.”
Az ügy ezzel nem ért véget. 1920 elején a kassai vasútigazgatóság Peuser Lajost felfüggesztette a szolgálatból, s a vizsgálat lefolytatásáig fizetésének felét, valamint összes mellékjárandóságát visszatartotta, és a Turóc vármegyei zsupán kiutasította Csehszlovákiából. Zlocha József turócszentmároni ügyvéd révén a döntést megfellebbezte, a prágai magyar követ pedig elérte, hogy csehszlovák honosságát elismerjék és a kiutasítást visszavonják. Miután nem akart csehszlovák szolgálatban maradni, kérelmezte nyugdíjazását, ám választ nem kapott. 1921. március 28-án a ruttkai állomás melletti szolgálati lakás használatának jogát megvonták tőle, de Magyarországra csak úgy utazhatott családjával, ha kiutasítási végzést kap, „(…) a turóci zsupán kérésünkre – ügyvédi közbenjárásra – azon írásbeli ígéretünk után, hogy soha többé nem lépünk a csehszlovák állam területére, új kiutasítási parancsot állított ki.”
Székesfehérvárott a Déli Vaspálya Társaságnál (DVP) kapott állást műhelyfőnökként. Kezdetben „vagonlakók” voltak, majd a vasút egyik fehérvári bérházába költöztek. Takarékosságuk eredményeként később az Újvárkörúton építettek házat.
1936. január 1-jén műszaki főtanácsosként került nyugállományba, s éveken keresztül azon fáradozott, hogy 1920 előtti húszéves munkaviszonyát szolgálati évei közé beszámítsák. E téren korábban egy kassai ügyvéd segítségét kérte, aki peren kívül megegyezett a csehszlovák vasúttal, ám a végkielégítésként kapott 30 ezer csehszlovák korona egy részét visszatartotta, a maradékot pedig az 1920-as évek magyar inflációja vitte el. A DVP, majd a MÁV csupán öt év beszámítását engedélyezte. 1942. május 31-én kérelmezte, „(…) hogy a magyarságomért elszenvedett méltatlan elbánásért, melyben egy ellenséges állam magyargyűlölő intézkedései részesítettek, legalább öregségem utolsó napjaiban némi elégtételt és anyagi kárpótlást kaphassak.” Peuser Lajos ügye elintézését a második világháború magyarországi eseményei azonban végképp elmosták.
Megjelent a Magyar7 2025/50.számában.
