A remete, aki nem akart pápa lenni
A katolikus egyház történetének legfontosabb fejezetei a pápák életéről és tevékenységéről szólnak. Minderről könyvtárakat megtöltő részletes írásos beszámolók, feljegyzések és okiratok keletkeztek, ezért – némi túlzással – szinte percnyi pontossággal követni lehet az eseményeket.
1294. december 13-án Nápolyban V. Celesztin pápa összehívta a bíborosok kollégiumát és ismertette velük a Liber Sixtus néven elhíresült rendeletet, amely kánoni joggá nyilvánította a pápa lemondásának a lehetőségét.
Ez formálisan valóban igaz, bár tudunk róla, hogy már jóval korábban is sor került néhány pápa lemondására. Ezeket a fejleményeket azonban olyan körülmények indokolták, amelyek kizárták a szabad akaratot. A sort Szent Pontiniánusz „nyitja”, akit 235-ben a keresztényüldözések során száműztek Rómából és hogy a város ne maradjon püspök nélkül inkább lemondott egyházfői tisztségéről. Őt még nem nevezték pápának. (A 296–304 között Róma püspökeként szolgáló Szent Marcellinusz volt az első, akit így említenek.)
A nagy hatalmú bizánci császárné, Theodóra (500 k. – 548) intrikájának következtében Szent Szilvériusz pápa 537-ben (8 hónappal megválasztása után) ugyancsak arra kényszerült, hogy átadja a székét Theodóra kegyencének, Vigilusznak. Később még több lemondás történt, de ezeket kikényszerítették, így V. Celesztin elhatározása, hogy önként megválik tisztségétől valóban az első ilyen eset volt a pápaság történetében.
Valamikor 1209 és 1215 között született, és amikor Caetani arról győzködte, hogy legyen az új pápa, már jócskán túl volt a 75., de talán a 80. életévén is. II. Károly nápolyi király és fia, Martell Károly (aki mellesleg magyar királynak is képzelte magát, és apja volt Károly Róbert királyunknak) ugyancsak szorgalmazták, hogy a tiszta szívű, de a politikában teljesen járatlan remete vállalja el a tisztséget. Nyilván nem önzetlenül, hanem saját érdekeiket szem előtt tartva. Végül Pietro igent mondott és Perugiában 1294. július 7-én a konklávén egyhangúlag megválasztották, és V. Celesztinként elfoglalta a pápai trónt. A szentéletű szerzetes megválasztását az emberek lelkesen üdvözölték, ő pedig igyekezett mindenkinek a kedvére tenni, aki támogatásért vagy stallumok elnyeréséért fordult hozzá. Ebből sok bonyodalom is támadt, mert ugyanarra az egyházi méltóságra többeket is kinevezett, ráadásul a hatalmi érdekcsoportok megpróbálták őt befolyásolni.
Néhány hónap elteltével azonban Celesztin pápa rádöbbent, hogy nem tudja tisztességesen ellátni hivatalát, és bár sokan igyekeztek őt eltántorítani az elhatározásától, végül 1294. december 13-án, Szent Luca napján megvált tisztségétől. Abban bízott, hogy visszatérhet korábbi életformájához, de utóda, Benedetto Caetani, aki VIII. Bonifác néven foglalta el Szent Péter székét szigorúan őriztette, mert attól tartott, hogy meggondolja magát és ismét pápa szeretne lenni. Az aggodalma végeredményben nem volt légből kapott, hiszen sokan úgy gondolták, hogy V. Celesztinnek nem volt joga önként lemondani.
Földi maradványait V. Kelemen pápa, aki 1313-ban szentté avatta, abban az aquilai templomban helyeztette el, ahol pápává koronázták. Sírját felkereste XVI. Benedek pápa is, aki később ugyancsak saját elhatározásából távozott a Vatikánból.
