A pozsonypüspöki magyarok pokoljárása
1946 és 1948 között az akkor még önálló Pozsonypüspökiből több száz magyart deportáltak Csehországba, vagy kitelepítettek Magyarországra.
A Pozsonypüspökiről a második világháború után című kiadványban leírtak szerint a vágsellyei területi levéltár adatai azt mutatják, hogy Pozsonypüspökiben 1946-ban 217, 1947-ben további 75 családot jelöltek ki deportálásra. Ebből 1946-ban 63 családot, azaz 216 személyt deportáltak, majd a következő év január–februárjában további 47 családot, vagyis 136 személyt hurcoltak el. Voltak azonban olyanok is, akik a deportálások elől önként választották a menekülést Magyarországra, hátrahagyva ingó és ingatlan vagyonukat. Ezek közé tartozik a pozsonypüspöki származású Szelepcsényi család is.
Pozsonypüspöki tősgyökeres magyarságának létszámát erősen megritkította a második világháború után történt embertelen cselekedet, és a magyarok azóta is csak fogynak. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint a közel 25 ezres településen nem egészen kétezren vallották magukat magyarnak.
– fogalmazott a pozsonypüspöki Jégh Izabella, a Csemadok Pozsonyi Városi Választmányának elnöke.
Pozsonypüspöki több száz felvidéki településhez hasonlóan minden évben megemlékezik a kitelepítettekről, s az emléknapon rendszeresen részt vesz Szelepcsényi Sándor is, aki a saját bőrén tapasztalta meg az akkori rendszer kegyetlenségeit.
– mesélte lapunknak Szelepcsényi Sándor, hozzátéve, 1947 elején a barátaik szörnyülködve hozták a hírt, hogy azoknak a listáján látták a nevüket, akiket Püspökiről kényszermunkára akarnak elhurcolni a cseh Szudéta-vidékre. Amikor a püspökiek tudomást szereztek a deportálandók listájáról, összegyűltek, és 80 család közülük úgy határozott, hogy inkább átmenekülnek Magyarországra.
"Így aztán útnak is indult egy hosszú szánkaraván a befagyott Dunán Oroszvár felé. Mivel a Duna a nagy hidegben teljesen befagyott, lovas szánokkal, illetve szekerekkel át lehetett menni a határon" – mondta, hozzáfűzve, tudomása szerint a határőrség akkor egyáltalán nem törődött ezzel, örültek, hogy megszabadulnak a magyaroktól.
Szelepcsényi Sándor az emlékeiről könyvet is írt: Pozsonypüspöki, ahogy az emlékeimben él címmel, illetve egy honlapot is működtet.
– olvasható a honlapon a Szelepcsényi család nehéz döntése kapcsán.
"Édesapám öccse, Szelepcsényi Béla Ligetfalun lakott, s az elsők közt deportálták őket Csehországba. Három kisgyerekével meg a feleségével együtt egy marhavagonban vitték föl Csehországba. Mivel azonban a családból ő volt az egyedüli munkaképes, a cseh gazdák, akik úgy mustrálták az odatelepített magyarokat, mint egy rabszolgavásáron, a nagybátyámat nem választották ki, mert nem volt kifizetődő" – mesélte Szelepcsényi Sándor. A hideg télben az egyik unokatestvére úgy megbetegedett, hogy egész életére siketnéma maradt. Mint mondta, az ő szenvedésük is ösztönözte a szüleit, hogy inkább Magyarországra meneküljenek ez elől a szörnyűség elől.
"Így aztán a szüleim is fogadtak két lovas szánt, amit megpakoltak különböző dolgokkal. Édesanyámnak különösen a varrógépe volt fontos, mivel ő varrónő volt, így az is rákerült az egyik szánra, és nekiindultak Oroszvár irányába. Engem itt hagytak a nagyanyáméknál, mivel még nagyon kicsi voltam, és csak nyűgöt jelentettem volna nekik a bizonytalan úton" – folytatta a visszaemlékezést Szelepcsényi Sándor.
Oroszvár (valamint Horvátjárfalu és Dunacsún) a párizsi békeszerződések során átkerült Csehszlovákiához, amit Szelepcsényiék csak akkor tudtak meg, miután egy éjszakát eltöltöttek ott a sikeres átkelés után. Másnap reggel hallották, ahogy a kisbíró kidobolta a hírt. A közeli Rajka lakosai azonban megnyugodhattak, egyenesen a párizsi magyar nagykövet által küldött táviratban jött a rettegésüket feloldó jó hír: „Rajka magyar marad!” Így a Dunán átjutott, szülőfalujukból elűzött menekültek tömegesen kerestek átmeneti menedéket a már biztosan Magyarországhoz tartozó településen.
"Édesanyámnak élt Rajkán egy barátnője, nála húzták meg magukat néhány napig a szüleim a fáskamrában. Amikor aztán stabilizálódott a helyzetük, édesapám visszajött értem Pozsonypüspökire" – mondta. De akkor már a Duna jege elkezdett zajlani, így nem volt teljesen biztonságos rajta az átkelés.
"Apám egy kis karos szánkóra pakolt fel engem, párnákkal körülvéve rákötözött a szánkóra, és úgy indult vissza velem Rajkára. Az összetolódott jégtáblákon keserves volt az út, utána évekig rá se tudtam nézni erre a szánkóra, mert rögtön sírógörcsöt kaptam" – emlékezett Szelepcsényi Sándor. A családegyesítés után aztán elindultak Kistarcsára, ahol a nagyanyja unokatestvére élt.
Szelepcsényi Sándor honlapján Kanadában élő bátyja, Ernő személyes visszaemlékezési is olvashatók ezekből az időkből. „(…) Új törvényt hoztak, amely tiltotta a német és a magyar nyelv nyilvános használatát. Nagyanyám sírva jött haza egyszer a belvárosból. Valamelyik áruházban volt nővérével – Teréz nénivel – vásárolni valamit. Beszélgetésükre felfigyelt a zsandár, és minden kiejtett magyar szóért 50 korona büntetést rótt ki rájuk. Horváth József tanító bácsit is elvitték a rendőrök. A magyar iskola megszűnt, a tanítókat elbocsátották. A mi tanárunk helyére egy nagyon fiatal Clark Gable-bajuszos, sötétbarna, göndör hajú tanító került, valahonnét Morvaországból. Ladislav Longaver volt a neve. Egy szót se tudott a nyelvünkön. Az egész osztályunk némán ült, amikor beszélt, nem értettük egyetlen szavát sem, de amikor mutatóujját hajlítgatva azt mondta, hogy »Poty szem!« megtanultuk, hogy hozzá kellett somfordálnunk egy pofonért vagy pajesz csavarásért. Hasonlóan kíméletlen volt velünk egy Eugen Duchoň nevű tanár és Bošanka tanítónő is, aki a körmeinket ütötte szadista élvezettel.”
Amikor a németek után a magyarok is sorra kerültek, Püspöki elnémított őslakos többségén reménytelen elkeseredettség lett úrrá. Erre így emlékszik Szelepcsényi Ernő. „(…) kimondhatatlan fájdalommal néztük az elrobogó vonatokat. Néha megállt egy-egy szerelvény, és mi hallhattuk a szögesdrótos ablakokon kinéző, földönfutóvá tett véreink jajveszékelését. Erre emlékezz édes fiam, amíg élsz! – mondta apám. Elmúltak felettem az évek, de elfelejteni nem tudom azokat a napokat. Minden tehervagonba két magyar családot zsúfoltak be, és irány Cseh- vagy Morvaország, ahol az ottani elkobzott német földek új tulajdonosai beadták az igényüket ennyi és ennyi magyar alkalmazására. Így lettek a felvidéki magyar értelmiségiek és tehetős gazdaemberek istállókat és disznóólakat takarító rabszolgák.”
A Csehországba deportált családok közt volt Jégh Izabella férjének családja is.
– mesélte Jégh Izabella. Így aztán 1947 januárjában őket is bevagonírozták, és a Mladá Boleslavhoz közeli Hřivnóba deportálták.
"Hosszú heteken keresztül utaztak a fűtetlen marhavagonokban, mivel gyakran félreállították a szerelvényt és várakozniuk kellett. A férjem akkor kétéves volt, a bátyja 15, a nővére 16 évvel idősebb" – mondta, hozzáfűzve, télvíz idején utaztak többedmagukkal, s a nagy hidegben már útközben több pólyás baba megfagyott az anyja karján.
– mondta el Jégh Izabella. A férje családja több mint két évig volt Csehországban. Hazatérésük után több mint egy évig nem költözhettek be a saját házukba, mert ott az akkori Jugoszláviából betelepített szlovákok laktak.
Szelepcsényi Sándor a kitelepítés után is hű maradt Pozsonypüspökihez.
Pozsonypüspöki nemzetiségi összetétele szempontjából katasztrófát jelentettek a kitelepítések.
"Akik eljöttek onnan, hiányoztak Püspöki magyarságának, s hiányoznak mind a mai napig. Megtörte a település életét ez a Beneš-dekrétumok által okozott trauma, nem véletlen, hogy ilyen rohamosan fogy az ottani magyarság" – állapította meg Szelepcsényi Sándor.
Megjelent a MAGYAR7 43-44. számában.
