A pamplonai bikafuttatás

A legenda szerint Pamplona első püspöke, Szent Fermín egy római szenátor kereszténységre áttért, jámbor lelkű fia volt, akit 303-ban galliai térítőútján, Amiens-ben fejeztek le. A mártírhalált halt püspök Pamplona védőszentje, Navarra társpatrónusa, a csizmadiák, a borkereskedők és a pékek védőszentje. Ereklyéinek egy része 1196-ban került vissza Franciaországból szülővárosába, ahol ünnepét ettől kezdve október 10-én tartották meg.

A napjainkban már kilencnapos ünnep a múlt században Ernest Hemingway révén vált világhírűvé. A Nobel-díjas amerikai író 1923-ban látta először a bikafuttatást (encierro), amelynek 1926-ban megjelent Fiesta (A nap is felkel) című regényében állított irodalmi emléket. Műve felkeltette az érdeklődést a szokatlan látványosság iránt, amelyre ma már özönlenek az emberek. A kétszázezer lakosú Pamplona utcáit ilyenkor egymilliónál is több turista lepi el, akik esznek-isznak, énekelnek, táncolnak, és gátlásaikat levetkőzve, féktelen mulatozással töltik a világ legőrültebbnek tartott fiesztáját. A több évszázados tradícióval rendelkező esemény megtartását csak a koronavírus-járvány miatt szüneteltették.

A bikafuttatás menete évtizedek óta szinte változatlan. A kifejezetten bikaviadalokra tenyésztett állatokat a futtatás előtti éjszakán hagyományosan lábon hajtják át (encierrillo) a város közepén lévő karámokba. Reggel nyolc órakor rakéta fellövésével jelzik, hogy a karámból hat békés természetű ökör kíséretében (akik mindennap megteszik az általuk jól ismert utat) kiengedték a hat viadalra szánt, felajzott bikát. A hatmázsás kolosszusok előtt futók csupán egy összetekert újsággal "felfegyverkezve" rohannak végig az óváros kordonokkal védett, szűk utcácskáin.

A bikaviadal-arénáig mindössze 875 métert kell megtenniük, de a három-négy percig tartó futás így is baleset-, sőt életveszélyes. A szabályok szerint a résztvevőknek tizennyolc évnél idősebbnek kell lenniük, alkoholt nem fogyaszthatnak, csak a bikával azonos irányba futhatnak, nem ingerelhetik az állatokat, és a futás alatt szelfizniük is tilos.

Statisztikailag a rizikófaktor alacsony, de a bikák és az emberek reakciói is kiszámíthatatlanok, a férfias próbatételből végzetes tragédia lehet. 1910 óta 16 ember vesztette életét a szűk utcákon, legutóbb 2009-ben öklelt halálra egy bika egy 27 éves madridi férfit, de a kisebb-nagyobb sérülések száma minden évben eléri a százat. Az útvonal mellett 50 méterenként elsősegélypontokat állítanak fel és húsz mentőautó is készenlétben áll. A bikafuttatás után kezdetét veszi a mulatozás, a vendéglátóhelyek kinyitnak, a futók bőséges reggelivel jutalmazzák meg magukat.

A viadalra szánt bikákat (toro bravo) minden évben nagy gonddal választja ki egy bizottság. Az állatok tenyésztésére egész ágazat szakosodott, minden istállónak saját logója van, bikáik jellemző tulajdonságai tenyészetenként különböznek. A miurai bikák veszélyesek és erősek, de az arénában nemes viselkedésűek, a Cebada Gagóból származók nyugtalanok és ingerlékenyek, a jandillaiak a legmerészebbek, futtatásuk mindig szenvedéllyel és drámával jár. A futtatáson minden nap más tenyészet bikái vesznek részt, és mindössze két istálló van (a Miura és a Victoriano del Río y Cortés), amely bemutatkozása óta minden évben bekerült a kiválasztottak közé.

A macskaköves utcákon reggelenként végigdübörgő félelmetes bikák esténként már az életükért harcolnak, de alulmaradnak a szigorú koreográfia szerint küzdő, jól felkészült torreádorokkal szemben. A tömegeket vonzó bikaviadal, a "kegyetlen és veszélyes" hagyomány ellen egyre hangosabban tiltakoznak az állatvédők, de egyelőre nem látszik valószínűnek, hogy a közeljövőben betiltsák a Spanyolországban művészetnek és kulturális eseménynek tekintett ősi népünnepélyt.