A Nyugat-magyarországi Felkelőhadsereg
Százöt évvel ezelőtt – miután a szerbek kivonultak Baranyából és Szeged környékéről – Magyarország kiürítette a Saint Germainben Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területeket. A csonka Magyar Királyság nem tehetett semmit, így a „magyar irredenta oszlopai” léptek akcióba. A nyugat-magyarországi felkelésről sok szó esik, de azokról már kevésbé, akik a sorsdöntő pillanatban fegyvert ragadtak a hon védelmére.
A Dél-Erdélyből kalandos körülmények között menekült Maderspach Viktor tartalékos huszárszázados szerint „1921. augusztus havában nyilvánvaló lett, hogy a magyar kormány elvesztette azt a diplomáciai hadjáratot, melyet Nyugat-Magyarország megmentése érdekében folytatott. Bekövetkezett az idő, amidőn hazánk ezen kulturális tekintetben pótolhatatlan értékű területének megmentésére a társadalmi szervezeteknek kellett akcióba lépniük”. Mivel „hivatalos katonáék nem csinálnak irredentát”, a magyar szervek kiürítették Sopront. Az osztrák csendőrség augusztus 28-án akart oda bevonulni, de 14 óra 30 perckor Ágfalvánál 120 felfegyverzett civil állta útjukat. A Pannónia szállóban működő főhadiszálláson Friedrich István volt miniszterelnök, Héjjas „Rettegett” Iván tartalékos repülő főhadnagy, a Rongyos Gárda vezetője és a „megalkuvás nélküli magyar”, Urmánczy Nándor erdélyi nagybirtokos szervezte a védelmet és hamarosan Prónay Pál huszár alezredes is csatlakozott hozzájuk.
„A haza hív. Kényszer nincs”
A kisantant szorításában lévő Magyarország nem támogathatta a felkelőket, de titokban kormánymegbízottként Gömbös Gyula szolgálaton kívüli vezérkari százados segítette tevékenységüket. A nyugati nyomásra betiltott Nyugat-magyarországi Liga, az Ébredő Magyarok Egyesülete, a Kettőskereszt Vérszövetség és más irredenta szervezetek kezdtek toborzásba, csakúgy, mint a soproni Ifjúsági Kör, sőt mozgósított az 1919 áprilisában létrejött Rongyos Gárda is.
Mindenhonnan Nyugat-Magyarországra sereglettek a fegyveres különítmények, paramilitáris szabadcsapatok. A felkelők többsége megjárta a nagy háborút, voltak, akik az egykori Székely hadosztályban szolgáltak, akadtak köztük bosnyák és albán népfelkelők, az ifjúságot a soproni főiskolások, selmecbányai akadémisták, magyaróvári gazdászok, pesti műegyetemisták, győri diákok és kecskeméti felsőkereskedelmisek képviselték, szép számmal jelentek meg Kecskemét, Kunszentmiklós környéki parasztemberek vagy dél-erdélyi menekültek.
A Győrvármegye újság tudósítása szerint „a legtöbb felkelő az intelligencia köréből került ki, a megszállásra ítélt nyugatnak s a már elszakított részeknek menekült magyarjaiból.”
A teljes magyar társadalmat reprezentálták, céljuk a honvédelem volt, ám a királykérdésben már annál kevésbé egyeztek.
A rongyosok
A felkelés kirobbanásakor a rongyosoknak elegendő fegyverük volt, ugyanis az előző év nyarán Héjjas tartalékos főhadnagy és Francia Kiss Mihály gyalogos tiszthelyettes emberei a fürstenfeldi fegyverraktárból 3000 lőfegyvert, 30 géppuskát és muníciót szereztek, amelyeket Kecskemét környékén rejtettek el. Ezeket postai küldeményként adták fel, amelyek meg is érkeztek Nyugat-Magyarországra.
Az Etelközi Szövetség Honvédelmi Bizottmánya irányítása alatt a felkelőcsapatok Északi és Déli hadseregre oszlottak. Amikor szeptember 8-án Prónay „Pali bácsi” átvette a Nyugat-magyarországi Felkelőhadsereg parancsnokságát, szervezési változásokat követően öt-hat felkelőhadsereg tartozott alárendeltségébe, amelyek gerilla hadviselést folytattak, de rendelkeztek csendőrséggel, rendőrséggel és rohamcsapatokkal is. A valóságban ezek a hadseregek különítmények voltak, összlétszámuk 2500-4000 fő volt, de a felkelőhadsereg megnevezés használatával sikerrel tévesztették meg az osztrákokat, akik legalább 20-30 ezer főre becsülték erejüket. Ezt a célt szolgálták azok a jelentések, amelyekben a felkelők szorzószámokat használtak. Missuray-Krug Lajosnál olvashatjuk, hogy a különítmények a 10-es számot használták, például így: „Negyven ember induljon erősített felderítő járőrrel”, ám a valóságban csupán négy felkelő indult el, de Héjjas Jenő a 4-es szorzószámról tett említést.
A fegyelem erősítésére bevezették a statáriumot. A felkelőknek felekezetenkénti istentiszteleteken kellett részt venniük, megtiltották a gyűjtéseket és a kártyázást. Az osztrák és a nagynémet propaganda ellensúlyozására a lakosság számára német, magyar és horvát nyelvű előadásokat tartottak.
Elszállásolásuk csendőrlaktanyákban, iskolákban, vendéglőkben és tűzoltószertárakban történt. Ellátásuk demokratikus jellegű volt, „nem volt külön tiszti és legénységi koszt és ellátás vagy elszállásolás, mindenki egyforma elbánásban részesült.”
Arra törekedtek, hogy a kezdeményezés náluk legyen. Járőreik folyamatosan portyáztak és éjjeli vállalkozásokkal nyugtalanították az osztrákokat. Harcmodorukról jegyezte fel Héjjas Jenő:
(…) kicsiny, mozgékony, de aránytalanul nagy tűzerővel rendelkező harci egységek, önnönmagukban reprezentálva a csapatharcok két fő kellékét: t. i. a tűzerőt és a lökőerőt, amely utóbbit pusztán csak gyors mozgékonyságuk biztosít számukra, egy elszánt, erélyes, bátor parancsnok hatalma alá rendelve, akinek feltétlen engedelmességgel tartoznak és aki a legválságosabb percekben is hidegvérrel felismeri a helyzetet s pillanatok alatt azokat átlátva: a lehetőségeket s sokszor bizony a lehetetlenségeket is, kihasználja. Az ellenség vonala mögé bekúszva, váratlan támadást hajt végre. Különösen eredményesek a váratlan éjjeli rajtaütések s a színlelt frontális támadások, ha a helyzet lehetővé teszi a terepszakaszok kihasználását. Természetesen, amilyen a parancsnok, olyan a csapat. De szerencsére a felkelők rendelkeztek ezekkel a vezetésre hivatott egyénekkel (…)”
A Magyar Királyi Nemzeti Hadsereg hivatalosan nem avatkozott be az eseményekbe, de megtörtént, hogy a felkelők esetenként Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy csendőreitől kaptak ideiglenesen lőfegyvereket, míg az I. országos csendőrtartalék zászlóalj parancsnoka,
Rantzenberger az antantnak csak annyiban tett koncessziót, hogy nem uniformisban támadta meg az osztrákokat, hanem nyílt mezőn cseréltette ki embereivel a társzekereken odaszállított ruhákat.”
Leleményességükre jó példa, hogy a szeptember 8-i második ágfalvi ütközetben sikerrel hitették el ellenfeleikkel, hogy tüzérségük is van: „Az iskola udvarán nem kis csodálkozásunkra Olcsán bosnyák szakaszvezető és két társa esővizes hordót gurítanak középre és abba lövöldöznek. A hatás nagy. A detonáció felér jó közepes kaliberű ágyú dörrenésével.”
Gyalogszerrel közlekedtek, de előrenyomuláshoz vagy átcsoportosításhoz kerékpárt, szekeret vagy zsákmányolt autóbuszt, teher- és személygépkocsit is igénybe vettek.
Burgenlandi uniformis
Mivel a reguláris hadsereg legszembetűnőbb jele az egyenruha, eleinte a felkelők azt mellőzték, nehogy magyar katonáknak nézzék őket, de a civilben lévő csoportok egy-egy viseleti cikk révén igyekeztek katonás jelleget kölcsönözni megjelenésüknek. Később mégis kialakult egy ún. felkelő „uniformis”, amelynek fő jellegzetessége az oldalt felhajtott – többnyire széles karimájú – kalap volt: „Jobb oldalon felcsapott kalap szélére varrták a felkelő jelvényt: pajzsalakú lemezen a zöld mezőben fehérlett a kettőskereszt. Zöld cserkészing feszült rajtuk, a derékszíjat húzta a nehéz stájer pisztoly, tőrök.”
Voltak, akik mégis viseltek egyenruhát, mint ahogy Maderspach huszárkapitánynál olvashatjuk: „A Wein Dezső-féle csapat a délelőtti vonattal valóban meg is érkezett. A látvány, amelyet nyújtottak, minden magyar ember szívét megdobogtatta. Csupa daliás, művelt fiú. Az ország ifjúságának virága. Egyetemi hallgatók. (…) A Friedrich által komponált burgenlandi uniformist viselték. Zöld kalap, barna sportöltözet, karabély, vadonatúj tölténytáskák és hátizsákok. A hadviselt fiúk feltűzték kitüntetéseiket.”
A felkelők egy része a tanácskommün utáni tisztogatás idején exponálta magát, de bármit is tettek, azt nemzetük megmaradása érdekében cselekedték és nekik köszönhető, hogy Sopron megmaradt magyarnak. Nekik állít emléket vitéz Somogyváry Gyula És mégis élünk című regénye.
Megjelent a MAGYAR7 39. számában.
