A népmesék mögött húzódó történelmi valóság - interjú Éhn Lászlóval
„A szlovákokat igazából nem érdekli a saját múltjuk. A magyaroknak viszont érdemes olvasni szomszédaik nemzetté válásának történetéről, hogy megértsék, miért alakult ki és milyen jellegű az a szlovák nemzeti tudat, amellyel gyakorlatilag mindennap ilyen vagy olyan formában találkoznak” – mondta lapunknak Éhn László, aki A szlovák nemzeti lét kezdete címmel könyvet írt a szlovák nemzettudatról. A lévai származású szerzőt arról is kérdeztük, hogy miért ennyire misztikus a szlovák történetírás, és melyek az asszimilációs folyamatok legfőbb okai.
Járt-e Ľudovít Velislav Štúr Párkányban?
A történeti források szerint nem.
Miért egy magyar ír könyvet a szlovák nemzettudatról?
Velem ez nagyjából úgy történt, mint a magyar népmesében, amely általában azzal végződik, hogy „aki nem hiszi, járjon utána”. Nos, én nem hittem el, ezért inkább utánajártam.
Mit kezd azokkal a bírálattal, hogy ön nem történész?
Igazából semmit. A történettudomány egy szakma, méghozzá egy meglehetősen zárt foglalkozás, és itt sem szeretik, ha valaki kívülről belekontárkodik.
Miért van ilyen mitikus, ködbe vesző mitológiája a szlovák nemzettudatnak?
A magyar olvasó számára talán meglepő, de a szlovákokat igazából nem érdekli a saját múltjuk, ami fontos számukra, az a jelen és a belátható jövő. Egy ilyen életszemlélettel sokkal kényelmesebb egy félig-meddig mitologikus történettudat, mert hiszen akkor nem kell vele annyit bíbelődni. Vegyük például a Nagymorva Birodalmat – a rendszerváltás előtti történelemkönyvekben a keleti határa furcsa módon egybeesett az 1945 előtti csehszlovák–szovjet határral, a rendszerváltás után viszont minden magyarázat nélkül „hozzácsatolták” Kárpátalját és a Partiumot…
Hajlamosak túlzásokba esni.
Egy szlovák történészprofesszor pár évvel ezelőtt megjelent könyvében pedig már Dél-Erdély és Szilézia is Szvatopluk birodalmának részeként jelenik meg. De vajon ezt az óriási területet hogyan igazgatták, miért nem vertek pénzeket, miért nem találtak egy darab glagolita írásjelet sem a mai Szlovákia területén – az állítólagos birodalom központi részén – no és hol voltak az „ószlovák” városok, földvárak és utak, amelyek összekötötték ezt az óriási területet? Kösse fel a gatyáját, aki ezt képes megmagyarázni! A szlovákoknak ez tulajdonképpen úgyis mindegy.
Miként jellemezhető és írható körül a középkori szlovák nép?
Nehezen. Annyit tudunk a forrásokból, hogy a középkorban, 1526 előtt a Kárpát-medencei őshonos szlávokat magyarul tótoknak hívták. Ez viszont nem kizárólag a mai Szlovákia területén élőkre vonatkozott. Ne feledjük, hogy a mai Horvátországhoz tartozó Szlavónia régi magyar neve Tótország! Kizárólagossá csak később, azaz valamikor a korai újkorban vált. Annak viszont semmi jele, hogy saját magukat egy egységes népnek tartották volna a középkorban.
Hogyan, milyen irányban változott a Felvidéken a szállásterületük a török időktől a 20. század elejéig?
A törökök kiűzése után ezek a területek kezdtek benépesülni. Az addig a török hódoltság perifériáján élő magyar lakosságot magukba szippantották a Felvidéken, hasonlóan Erdélyben is, az ő helyüket is a nemzetiségek foglalták el. Ennek következtében a nyelvhatár délre csúszott, de aztán egészen 1918-ig többé-kevésbé stabil maradt.
Mikor alakult ki pontosan a szlovák nemzet? Mi volt ebben a csehek és a magyarok ösztönző, vagy akadályozó szerepe?
A 18. században kezdődött és a 20. század első felében fejeződött be a szlovák nemzetté válás folyamata. Az első, többnyire papi értelmiségiek, akik a felvidéki szlávokról és ezek történetéről elmélkedtek, a barokk korban bukkannak fel. Ők viszont „csak” szlávokról, azaz nem konkrétan szlovákokról beszéltek, ezt nagyon fontos kiemelni. Valamikor a 18. század végén ezek az elmélkedések már valamivel konkrétabb formát kezdtek ölteni.
Milyen szerepe volt ebben az egyházaknak?
A cseh bekötöttségű lutheránusok, hallgatólagosan elutasítva a hungarus nemzettudatot, a szlovákokat egyre inkább a cseh etnikum magyarországi részeként, a „csehszlovák nemzet magyarországi ágának” kezdték tartani. Számukra ez a látásmód logikus is volt, hiszen sokan közülük a fehérhegyi csata után Felvidékre menekült cseh protestánsok leszármazottjai voltak, akiknél a kralicei ócseh megmaradt liturgikus nyelvként. Velük szemben álltak az alapvetően mégiscsak hungarus tudatú katolikusok, akik ezt az „eretnek” gondolatmenetet elutasították és a szlovákokat határozottan megkülönböztették a csehektől. Végül ők hozták létre az első, Bernolák-féle irodalmi szlovák nyelvet. A két tábor között jóformán a 19. század első feléig vita dúlt emiatt, és csak a század közepére sikerült úgy-ahogy kompromisszumosan rendezni a nyelvi kérdést. De az ambíció, hogy a szlovákokat nyelvileg és kulturálisan „bedarálják” a csehek és a hozzájuk közel álló szlovák lutheránusok egy részéről megmaradt. Tulajdonképpen erre épült az első Csehszlovák Köztársaság államideológiája is, amely kezdettől fogva „csehszlovák” nemzetről beszélt.
Akkor ezekbe a vitákba a magyarság be sem avatkozott?
A magyaroknak nem volt semmi szerepe ebben a belső küzdelemben, de a magyar állam és a korabeli magyar elit volt az, amely meghatározta a szlovák nemzetté válás kereteit.
Ez a tendencia bizonyos szinten még az 1918-as összeomlást is túlélte, elég csak Andrej Hlinkára és az általa vezetett Szlovák Néppártra gondolni. Történelmi hibának tartom, hogy ezt a megosztottságot a szlovák nemzeti mozgalmon belül nem akarta és nem is tudta kihasználni a magyarság.
1848–1849-ben Erdélyben és Délvidéken hatalmas magyarellenes mészárlások történtek. Milyen volt a helyzet a Felvidéken?
A szlovákság egyértelműen a magyar forradalom mellé állt, persze, nem a nemzeti, hanem politikai és elsősorban szociális vívmányai miatt! A szlovákok többsége ugyanis úrbéri jobbágy volt, a forradalomnak köszönhetően pedig szabad parasztokká váltak.
Ne felejtsük el ugyanis, hogy ez a nemesség gyakran közülük emelkedett ki – lásd például a Bernolák nemzetséget – a nemesek pedig alapból magyarnak-hungarusnak tartották magukat, de jóformán a 19. század utolsó harmadáig sokan nem is tudtak rendesen magyarul, volt jobbágyaikkal pedig mindvégig szlovákul beszéltek. A nép hozzájuk igazodott. A lutheránusok által dominált szlovák nemzeti mozgalom próbált nemzeti és magyarellenes jelszavak alapján Bécs támogatásával önkénteseket toborozni, ez a mintegy 1000-2000 ember végül a császári hadsereg kötelékében járta végig a szabadságharcot. Harci értékük sok kívánnivalót hagyott maga után, az egész kalandjuk pedig csúfos kudarccal végződött. Ezt még a szlovák nemzeti mozgalom egyik vezetője, a magyarellenességéről elhíresült Jozef Miloslav Hurban maga is bevallotta korabeli levelezésében és évtizedekkel később írt emlékirataiban.
Meddig volt jó és békés a magyar–szlovák együttélés? Hol volt a töréspont?
Meg kell ugyanis különböztetni a szlovák népet és a nemzetiségi elitet. A szlovák nép többsége számára a szabadságharc emléke alapvetően pozitív kicsengésű volt. A memorandum, a kiegyezés vagy a Matica slovenská bezárása ugyan érzékenyen érintette az elitet, de az egyszerű szlovák népet a politikai küzdelmek meg a magaskultúra nem igazán érdekelték. Ezt pedig nem én mondom, elég beleolvasni a 19. századi szlovák nemzetébresztők levelezésébe. Nagyon is tudatában voltak annak, hogy nem állnak mögöttük a tömegek, ezért egyfajta „messiásvárásra” rendezkedtek be, a Messiást pedig Szentpétervárról várták, végül azonban Prágából érkezett 1918-ban.
Mik voltak a magyar elit legnagyobb hibái a tót/szlovák kérdés kezelésében?
Ha valamelyik nemzetiségi mozgalmat, akkor a szlovákot biztosan le lehetett volna fegyverezni kisebb nemzeti engedményekkel és meg lehetett volna osztani. Ez nem történt meg. A monarchia idején a szlovák kérdés alapvetően szociális és földkérdés volt, és főleg a 19. század utolsó két évtizedétől kezdve aránytalanul súlyosan érintette őket a kivándorlás. A korabeli úri elit viszont semmitől sem rettegett annyira, mint egy földreformtól. Ez végül megtörtént, viszont már csehszlovák uralom alatt.
Sokak szerint a magyarhoz a szlovák nép áll legközelebb kulturálisan. Ön hogyan vélekedik erről?
Nemcsak kulturálisan, de felekezetileg is így van ez, ami jelentősen megkönnyítette az asszimilációt. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy elég csak jól megtanulni a másik nyelvét és ennyi elég is. Ilyen körülmények között az asszimiláció hajtóereje leginkább a társadalmi érvényesülés lehetősége vagy annak hiánya.
Ennek az örvénynek néha még a szlovák nacionalizmus által erősen átitatott családokból érkező fiatalok sem tudtak ellenállni. Janko Kráľ szlovák költő fiai vagy Ján Francisci unokái is elmagyarosodtak. 1918 után viszont ezek a folyamatok leálltak, a 20. század utolsó negyedétől pedig ellentétes irányba kezdtek dolgozni. Ennek eredményét látjuk ma is.
A felvidéki magyaroknak miért érdemes elolvasniuk a könyvet?
Azért, hogy megértsék, miért alakult ki és milyen jellegű az a szlovák nemzeti tudat, amellyel gyakorlatilag minden nap ilyen vagy olyan formában találkoznak.
Volt-e szlovák visszhangja a könyvnek?
Nem volt, és gondolom nem is lesz. Először is, a szlovákok nem olvasnak magyarul, másodszor pedig, ahogy már említettem, nem igazán érdekli őket a történelem.
Ami pedig a jelent illeti: miben látja a felvidéki magyarság asszimilációjának okait?
Első és legfontosabb a társadalmi érvényesülés lehetősége, vagy annak hiánya. Sokszor elhangzott már, ahogy 1918 előtt is jobban tudott érvényesülni az ember fia, ha jól beszélte az ország nyelvét, és így van ez ma is.
Éhn Laci: A szlovák nemzeti lét eredete, Aposztróf Kiadó, 2021.
Megjelent a Magyar7 2024/33. számában.
