A mutizmus, avagy a pszichogén hallgatás
A mutizmus olyan kommunikációs zavar, amikor az érintett személy csak egyes személyekhez vagy senkihez sem beszél. Ez a hallgatás nem magyarázható sem halláskárosodással, sem beszédzavarral.
A mutizmus együtt járhat depresszióval esetleg szorongással, viselkedészavarral, alvás- és evészavarokkal, valamint a szobatisztaság hiányával.
Két típusa van:
az elektív vagy szelektív mutizmus, valamint a totális mutizmus.
Totális mutizmus esetén az érintett elvben tud beszélni, de gyakorlatilag nem, vagy csak suttogni tud.
A szelektív mutizmus egy olyan szorongásos kórkép, amely bizonyos szociális helyzetekben, amelyekben a megszólalásra valamilyen elvárás van, (például óvodában, iskolában)
a megszólalás következetes elutasítását jelenti, miközben más szituációkban a gyermek beszél.
A szelektív mutista rendszerint csak a családi és baráti körben tud beszélni, de ha úgy érzi, hogy más is hallja, akkor elnémul. Az érintettek között vannak, akik suttogva tudnak beszélni, például a tanárokkal.
Vannak, akik nem beszélnek a szűkebb családjukon kívül senkivel, de jelekkel igyekeznek megértetni magukat.
Ha beszédre kényszerítik őket, akkor egyre kevésbé beszélnek, sőt a kommunikáció más formái sem működnek, vagy csak erősen csökkentett mennyiségben.
A mutizmust nem egyszerű megkülönböztetni a hosszas hallgatással járó kórképektől és a tudatos hallgatástól. A nem beszélésnek más okai is lehetnek: beszédfélénkség, nyelvtudás hiánya, beszédzavarok, autizmus, ugyanúgy a gyászreakció, személyiségzavar, skizofrénia, és más pszichotikus zavar.
A mutizmus nem érinti a jelnyelv használatára való képességet.
A diagnózist csak a szülők, a tanárok és a nevelők kikérdezésével, a gyerek megfigyelésével és testi-neurológiai vizsgálatával lehet felállítani. Ezeken kívül még tapasztalhatunk a mutizmushoz társuló további tüneteket és zavarokat is, mint a félénkséget, a kényszeres viselkedést, sőt az értelmi fogyatékosságot, és az extrém pszichoszociális faktorokat is.
A mutizmus gyakoriságára vonatkozó adatok eltérőek. Míg a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben a gyermekpopuláció 0,7%-át érintette, mára már a szakirodalom az 5-7 éves gyermekek 1 százalékánal jelez mutizmust. Az esetek 97%-ában szociális fóbia is jelen van, ami szorongásban és elkerülési viselkedésben nyilvánul meg.
További társuló zavarok:
a társas viselkedés zavara, fóbiák és más szorongásos zavarok, alkalmazkodási gondok, túlterhelés, depresszió sőt evési és alvászavarok is.
Nem mindig áll trauma, elhanyagoltság vagy erőszak a mutizmus hátterében. Az ezek által létrejött mutizmus hirtelen elnémulással jár. A szelektív mutisták majdnem mindig beszélnek bizonyos helyzetekben, bár ez egészen addig szűkülhet, amíg az egyén soha nem képes megszólalni.
A szelektív mutista gyerekek csaknem negyedénél beszédzavarokat is kimutattak. Vannak, akik kétnyelvűek, vagy sokáig éltek egy másik országban. Mindezek plusz bizonytalanságot adnak azokban a helyzetekben, ahol a félénk gyerektől elvárják, hogy beszéljen, és ez elég ahhoz, hogy ne tudjon megszólalni.
A mutisták egy részének problémái vannak az érzékek integrálásával, ami ahhoz vezet, hogy egyes érzékletek feldolgozatlanok maradnak. Ez nyugtalanságot okozhat és a gyerek képtelenné válik a beszédre.
A legtöbb szelektív mutista öröklötten nyugtalan. Az elméletek szerint félénkségüket az amigdala fokozott ingerlékenysége okozza. Ez az agyterület foglalkozik a lehetséges fenyegetésekkel és a rájuk adott válaszokkal.
A helyzethez vagy személyekhez kötött némaság megterheli az emberi kapcsolatokat, megnehezíti az új kapcsolatok kialakítását.
A szelektív hallgatással találkozó kommunikációs partnerek sokszor szándékosnak vehetik a hallgatást, és ez csalódást, sőt haragot is okozhat.
Ha a mutistát kényszerítik arra, hogy beszéljen, akkor egyre nehezebben, és egyre kevésbé szólal meg.
A mutizmus bármelyik formája az egész személyiséget érinti. Kihat az identitásra, és az öntudatra. Gyakran társulhat hozzá szociális fóbia is.
A szülők sokszor egyszerűen csak félénknek vagy kedvetlennek tartják a gyereket, vagy nem is veszik észre a zavart, mert családi körben nincs gond a beszéddel. Kevés a mutizmushoz értő szakember.
A mutizmussal élő gyermek beiskolázása értelemszerűen problematikus. Amennyiben mégis megtörténik, abban az esetben a pedagógus vállalja, hogy az írásban végzett munkák alapján értékeli a gyermek teljesítményét.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a mutista gyermek semmivel sem marad le társaitól, teljesítménye kielégítő.
A gyermek azonban a beszéd teljes hiánya miatt sajnos egyre fájdalmasabb kiközösítés, illetve spontán izoláció áldozatává válik. Ez pedig nagy gyakorisággal további pszichés problémákat idézhet elő.
A szakemberek és a kutatók máig sem tudják, mi okozza a szelektív mutizmust. A témában végzett kutatások azonban egyértelműen kimutatják, hogy ez a rendellenesség lányoknál jóval nagyobb gyakorisággal fordul elő, mint a fiúgyermekeknél.
Az elektív mutista gyermekek idegen környezetben kivétel nélkül félénkek, tartózkodók, bátortalanok.
A gyermek, a szakemberek feltételezései szerint az állandósult, nagyfokú szorongását próbálja elhárítani magától némaságával.
A pedagógusnak tehát elsősorban az a feladata, hogy a pszichológussal és a logopédussal szoros együttműködésben támogassa, erősítse meg a gyermeket önérvényesítő képességében, fellépésében, önbizalmában.
Mindemellett szükséges a legkülönbözőbb ötletek és viselkedéslélektani módszerek bevetésével megindítani a verbális kommunikációt.
Amikor a gyermek egy idő után már hajlandó a pedagógussal suttogó kapcsolatban lenni, ezt az eredményt és viselkedést a későbbiekben hangsúlyos és pozitív megerősítések útján ki kell terjeszteni!
A mutizmus kezelése hosszú és összetett, logopédiai és pszichológiai feladat. Együtt végzik a viselkedés- és beszédterápiát, valamint a pszichológiai kezelést. Alkalmazzák a pszichoanalízis eszközeit is.
A pszichoterápiás kezelés célja az oki tényezők redukálása, a személyiség fejlesztése, és a kommunikációs zavarok enyhítése.
