A múltunk megismerése kulcs a jövőnkhöz
Nagy Bálint Gergő hatodik éve rendszeres résztvevője a Mosolyvirág Nagycsaládosok Debreceni Egyesülete által meghirdetett Kárpát-medencei Életmese írói pályázatnak, amelynek során szép sikereket ért el. Volt különdíjas, első helyezett és idén nyáron Hűség-különdíjjal jutalmazták. Írásaiban több alkalommal elevenítette fel a hontalanság éveit.
Az életmesék a nagyszülők, illetve dédszülők életéből vett családi történetek, lényegében kéziratba szerkesztett elbeszélt történelem (oral history). Ezek közül a díjnyertes és a legjobb alkotások minden évben megjelennek egy antológiában. Nagy Bálint Gergő 17 éves, a dunaszerdahelyi Vámbéry Ármin Gimnázium harmadik osztályos diákja, akihez közel áll a magyar irodalom, az olvasás, a fogalmazás, hiszen szülei tanáremberek, ezért talán nem véletlen, hogy rögtön élt a lehetőséggel, hogy részt vegyen a pályázaton, amelyről azonban egy városi rendezvény kiállításán Nagy Valéria tanárnőtől, a család egyik kedves barátjától hallott először.
Nagyapja 1945-ben született és Zoboralján, Nyitragerencséren töltötte a gyermekkorát. Szüleivel, nagyszüleivel egy háztartásban éltek, de mivel a dédnagyapa Csehországban dolgozott, így Gergő nagyapját az üknagyapjáék nevelték fel. Akkoriban kezdődött az erőszakos szövetkezetesítés, amikor Gergő nagyapja nyolcadikos volt. Amikor az illetékesek a nagypapáék házához érkeztek, az ükapa – aki egy hatalmas, erős ember volt – kaszával elkergette a „betolakodókat”, mondván az ő földjükre senki nem teszi rá a kezét. Persze az akkori hatalom számára nem kívánatos reakciónak meglett a böjtje. Pár hónap múlva a nagyapa a párkányi magyar tannyelvű gimnáziumban szeretett volna továbbtanulni, ott azonban közölték vele, hogy csak akkor vehetik fel, ha nagyszülei lemondanak a földjeikről és belépnek a szövetkezetbe. Gergő szövegében ezt olvashatjuk:
Gergő számára az is felemelő érzés volt, hogy a megható történetért járó díjat az Országházban vehette át a Mosolyvirág Alapítvány nagykövetétől. A sikeren felbuzdulva ettől kezdve minden évben jelentkezett egy új írással. Például a dereski fazekasságról, ami nagymamájához fűzödik, hiszen ő a szépséges gömörországi község szülöttje. Dédnagyapa is fazekas szeretett volna lenni, de a háború és a hontalanság évei ezt az álmot is szertefoszlatták. Azonban ezután is talpra állt és kiváló méhész lett belőle. Gergő következő írása a régi használati tárgyakról szólt, de írt nagymamája szalvéta- és képeslapgyűjteményéről, Gömörország sajátosságairól, kincseiről, természeti csodáiról, az elfeledett kifejezésekről, tájszavakról, a gömöri nyelvjárásról, és bekerült írásaiba a „gömöri Ikarosz”, a tragikus körülmények között elhunyt dereski festőművész, Dúdor István is.
Az erőszakos földelkobzás mellett Gergő legszomorúbb története a dereski magyarok csehországi deportálásáról szól. Nincs olyan felvidéki magyar ugyanis, akit közvetlenül vagy közvetett módon ne érintene a deportálás vagy a kitelepítés. A Beneš-dekrétumok kapcsán a legtöbb érintettnek ugyanis egyszerre nyílik ki a bicska a zsebében és lábad könnybe a szeme...
A Még él a szívemben az emlékezet címet írásának Gergő Szirmai Endrétől kölcsönözte. Ebben a történetben Gergő elmeséli, hogy mindenszentek napján a család mindig ellátogat Dereskre gyertyát gyújtani déd- és üknagyszülei sírjánál. Egyszer észrevette a temető mellett található Szent Mihály-templom falán a márványtáblát a következő felirattal:
Ekkor jutott eszébe, hogy nagyszüleivel is ez történt, s hazatérve a temetőből megkérte nagymamáját, hogy részletesen mesélje el a deportálás történéseit, mert érdekelni kezdte őt ez a gyalázatos dolog és a trauma, ami ennek hatására egy egész nemzetrész kollektív tudatába beszüremkedett. Nagymamája megemlítette, hogy a templom falára 2007-ben, a kitelepítések és deportálások 60. évfordulóján került ki az emléktábla. Az esemény során Gergő dédapja megható és érzelmekkel teli beszédet mondott, valamint azt a verset is elszavalta, amelyet Csehországban írt annak idején. Dereskre 1947. január 12-én teherautók érkeztek katonákkal, csendőrökkel, hogy elvigyék a magyar családokat.
A csendőrök felolvasták a csehországi deportálásra kijelöltek névsorát. „Az első transzporttal Dereskről 16 családot pakoltak fel a teherautóra és vitték a tornaljai vasútállomásra. Az 50 kg-os csomagjukkal marhavagonokba rakták őket.” Két hét múlva, január 27-én a csendőrök további végzéseket kézbesítettek, és még 24 családnak kellett elhagynia Deresket, tudtuk meg Gergő írásából.
– mesélte a nagymama Gergő írásában.
A dédnagypapa végül kocsisként kapott munkát, az akkor 15 éves dédnagymama pedig cselédként padlót súrolt, mosott. A nők tavasztől őszig ültettek, majd arattak és csépeltek. A dédnagyapa és szülei szerencséjükre egy emberséges gazdánál szolgáltak, de ezzel nem volt mindenki így. A család 475 nap múlva tért vissza a száműzetéséből; először az ükszülők és a dédapa húga, majd két napra rá a dédapa is hazaszökött. Szerencsére házukat nem foglalták el. A dédapa a kintlét alatt több verset is írt. Az 1948. január 6-án papírra vetett Emlékvers a szülőföldjükről kiűzött magyarokról című így szól: „Elmúlt a népek öldöklő csatája, / Békés, nyugodt élet volt mindnyájunknak vágya. / A romok helyébe újat építettünk, / Csak sajnos csalódás lett az osztályrészünk. / Elégelje meg már a magyar a szenvedést, / Hisz mennyit szenvedett, s nem tudja, miért. / Szenvedő testvérek, meddig tarthat ez még? / Lesz-e még valaha szabad a Felvidék? / Bízzunk, testvérek, Isten adjon hitet / A nehéz sorsunk elviseléséhez.”
Ezzel fejezi be írását Nagy Bálint Gergő, s mi csak remélhetjük, hogy a legtöbb felvidéki fiatal is megismeri a múltját, mert – ahogy a mondás tartja – amely nemzet nem ismeri a múltját, annak jövője sem lehet.
Megjelent a MAGYAR7 43-44. számában.
