A múlt parazsa a jövő ereje - Karácsonyi interjú Borbás Marcsival
Borbás Marcsi az egyik legszerethetőbb televíziós személyiségünk, ezt régóta tudjuk. A képernyőn is átüt a belőle áradó derű, a figyelem és a szerető gondoskodás, de hogy ennek a töredékét képes csupán visszaadni a kamera, azt csak akkor érti meg az ember igazán, amikor ott ül mellette és kapja a jól ismert mosolyt, azt a fajta meleg jelenlétet, amitől az ember egy pillanat alatt megérkezik önmagához. Marcsi ritka kincse, hogy még ennyi vele készült beszélgetés után is valóban kíváncsi a kérdésekre, mert tudja, hogy minden új kérdés egy újabb mag lehet az önismeret kertjében. A vele töltött időben egyszerre van jelen a gyökerek ereje és a változás bátorsága, a hagyomány tisztelete és a jövő iránti nyitottság. Miközben mesél ünnepről, a természet ritmusáról, elengedett szokásokról és fontos kapaszkodókról, az ember azt érzi, ebben a beszélgetésben bizonyosan megfogan valami, ami egyszer majd szépen kihajt abban, aki átengedi a Napot az égen.
Marcsi, többször olvastam újra egy könyvet, ami mindig mást ad nekem, Az éhes lélek gyógyítását. A beszélgetésünkre készülve újra bevillant ez a kötet, nap mint nap emberekkel beszélgetett, sokfelé járt az országban és a Kárpát-medencében. Mit gondol, mire éhezik ma a néplélek? Mi az, amit ennyi találkozás után látni, érezni lehet?
Az az igazság, hogy mostanában már nem találkozom annyi emberrel, mint régen. A kollégáimon kívül kevesekkel, mert 2019 vége óta, huszonhét év folyamatos utazás után elfáradtam ebben a nagy járás-kelésben. De az előző évtizedekben rengeteg emberrel sodort össze az élet, és sokat gondolkodom mindmáig azon, mi maradt meg bennem ebből az egészből. Azt érzem, hogy ma leginkább a kibékülésre vágyik az ember. A nyugalomra. Arra, hogy békességben élhessen, anélkül, hogy állandóan belezavarnának az életébe. Egyszerűen arra, hogy hagyják élni.
A kibékülésre mivel vagy kivel?
Aki járt már ott, biztos volt fültanúja egy-egy asztaltársaság szinte vérre menő vitájának. Aztán a végén megveregetik egymás vállát, megölelik egymást, jóízűen nevetnek és másnap ugyanott folytatják. Én is sokszor kerültem az olaszoknál olyan vacsoraasztalhoz, ahol a legkülönbözőbb társadalmi rétegek és teljesen eltérő ideológiák találkoztak, mégis szerették egymást, és nagyszerű beszélgetések kerekedtek. Na, szerintem erre vágyik ma a néplélek: erre a szabadságra, erre a békés együttélésre.
Ha már szóba került a vacsoraasztal: ön szerint milyen lelki funkciója van az ételnek? Mit jelent ma egy közösen elköltött ebéd vagy vacsora?
Nagyon érdekes, hogy szinte mindegy, milyen társadalmi csoportban nézünk körül – polgári, arisztokrata vagy paraszti házakban – a tűzhely, az asztal mindig központi helyet foglal el. A parasztházban a középső szobában ott állt a kemence, a sparhelt. Egy polgári lakásban a hall közepén az ebédlőasztal, amit körülülnek. Mintha a ház szíve lenne, és valójában az is. Ma viszont egyre ritkábban látni, hogy a családok naponta leülnek egy közös étkezéshez. Egyrészt a rohanó életmód miatt, másrészt mert az emberek nagyon könnyen elengedik ezt a szokást. Én arra emlékszem, hogy gyerekkoromban még a reggelit is együtt, terített asztalnál költöttük el. Ezek egészen egyszerű ételek voltak: anyukám főzött magának egy tejeskávét, nekünk pedig forró kakaót és hozta a tányérba kockázott szikkadt kenyeret, amire ráöntötte a kakaót. Kanállal ettük. A friss kenyér nem volt jó hozzá, túl hamar elázott, ez csak a kovászos, szikkadt kenyérrel „működött”, amit akkoriban a madarasi Farkas pék sütött. És ott már reggel beszélgettünk. Tudtuk, ki hogyan ébredt, kinek merre visz az útja aznap. Már reggel volt közös szavunk. Ezt engedtük el lassan, észrevétlenül.
Tulajdonképpen erre szeretné felhívni a figyelmet? Vagy már a műsoraiban is ez volt a szándéka?
Mindig is arra próbáltam rávilágítani, hogy ne engedjük el olyan könnyen a szokásrendeket, kapaszkodóinkat, mint ahogyan manapság tesszük. Meggyőződésem, és talán ez az én optimizmusomról árulkodik, hogy azért kell ezeket nemcsak írásban, hanem képileg is rögzíteni, mert a mostani állapot nem marad így. Mint látjuk, elindul valami, egy szélsőség mondjuk, az elmegy a falig, aztán onnan egyszer csak visszafordul. Ez is így lesz szerintem, mert most épp abban vagyunk, hogy mindent elhagyunk: ünnepeket, szokásokat, hagyományokat. Alig maradt valami, a locsolkodás, a suprikálás is eltűnt, még jó, hogy karácsonykor legalább a család egy asztalnál ül. De előbb-utóbb rájön az ember, hogy kapaszkodók nélkül bizonytalanná válik. Márpedig a legnagyobb kapaszkodók az ünnepek, a hagyományok, amik végigpontozzák az évet. Mint egy kifeszített kötél: egyik ponttól a másikig megyünk, ott új energiát kapunk és tovább tudunk lépni. Ha mindezt elengedjük, akkor egyszerűen szétesünk, lezuhanunk a függőhídról. Ahhoz, hogy ez ne így történjen, valamit vissza kell hozni. Én ezért rögzítettem mindent, amit csak tudtam, hogy legyen mihez visszanyúlni.
Ha már az ünnepeknél tartunk, nem mehetünk el a karácsony mellett. Önnek mit jelent ez az ünnep?
Szerintem ugyanazt, amit minden keresztény embernek: az év csúcspontját. Krisztus születését, aki megszabadít bennünket. Ez a legnagyobb ünnepünk, tulajdonképpen egész évben erre készülünk. A karácsony lényege számomra egyértelmű: a szeretet. A szeretet ünnepe a legszebb mind közül.
Sikerül önnek ebben az időszakban valóban lecsendesedni?
Ezt mostanában rengetegen kérdezik tőlem, és őszintén: nagyon nehéz. A mi generációnknak nehéz, és a következőknek még inkább ebben a felgyorsult, állandóan változó világban. Más volt az élet rendje addig, amíg az emberek a természet ritmusa szerint éltek. A villamosítás előtt, amikor korán sötétedett, addigra minden munkát befejeztek, a ház körül is rend volt, legfeljebb az állatokat kellett ellátni. Négy-öt óra után már lehetett befelé figyelni, együtt lenni, lecsendesedni, maga az évszak is ezt diktálta. Most azonban pont az ellenkezője történik: az év legkeményebb, legzsúfoltabb időszaka lett az év vége. Novemberben és decemberben mindenki mindent egyszerre akar elintézni. A mai életmód egyszerűen nem engedi meg azt az elmélyülést, ami régen természetes volt. Ezért ma az a feladatunk, hogy ezek között a megváltozott keretek között találjuk ki, hogyan őrizhetjük meg a karácsony lényegét. Nekünk, vagy még inkább a következő nemzedéknek kell megalkotnia azt a formát, amiben ez az ünnepünk működni tud. Mert most még a változás közepén vagyunk. Én emlékszem arra, amikor ez az időszak valóban csendes volt, pedig csak ötvenhét éves vagyok, nem egy nyugdíjas korú nagyanyó. De az utóbbi nyolc-tíz évben ez teljesen eltűnt, és a rohanás mintha csak gyorsulna. Ki kell hát találnunk, hogyan lehet mégis megélni ezt az ünnepet, a rítust, a lelki tartalmát. Nem elengedni kell, hanem újrakeretezni.
Olyan jó, hogy mindig úgy válaszol, hogy már elő is készíti a következő kérdést. Azt mondta, amíg az ember a természettel együtt élt … Tudom, hogy önnek különösen fontos a kertje.
Mit ad önnek a kertben végzett munka?
Mindent. Szó szerint mindent. Teljesen természetfüggő vagyok. A mindennapjaimat is a természet, a természetesség – és bár nem szeretem ezt a szót, de nem találtam még jobbat –, a fenntarthatóság jegyében élem. Nem használok mérgeket, a konyhámba nem engedek be műanyagot. Arra törekszem, hogy minél kevesebbet ártsak és minél többet adjak vissza. A kerttől ezt a gondoskodó szemléletet kapom, a megnyugvást. A természet helyre tesz: megmutatja, milyen kicsik vagyunk. Úgyis ő dönti el, milyen lesz az adott év termése. A Covid idején például megállt a világ, az emberek bezárkóztak, de a százötven éves almafánk nem vett tudomást erről. Csodás virágpompában állt és gyönyörű termést hozott. A természet megy tovább, keresi a maga útját, és nem foglalkozik a mi apró ügyeinkkel. Mindig jelzi, hogy ő az úr, nem mi. Ezt időnként jó tudatosítani magunkban. Érdemes ilyenkor elővenni Hamvas Bélát, ő hamar észhez tudja téríteni az embert, hogy ne akkora arccal menjen előre, mert porszemek vagyunk. De porszemként is tehetünk sokat. Csak épp nem globálisan kell gondolkodni, hanem helyben. Az ember nem képes átlátni a globális rendszereket. Meg lehet hatódni a jegesmedvék helyzetén, de az ember általában bénultnak érzi magát: „Mit tehetnék én?” Viszont, ha azt látjuk, hogy a saját udvarunkban a vízszint tíz év alatt 5 méterről 50-re esett, vagy hogy a szomszéd artézi kút vizében mikroműanyag lebeg, akkor már érthető, hogy nekünk is van dolgunk. A közeli valóságon keresztül lehet rádöbbenni a felelősségünkre. A természet mindenre megtanít. Tőle kapjuk a levegőt, az ételt, a szépséget. Ő adja a művészet inspirációját, és még sorolhatnám a végtelenségig.
Ha az ön lelkét tekintenénk kertnek, volt-e benne olyan rész, amit sokáig halogatott megművelni?
És hogyan néz majd ki az, amikor Borbás Marcsi magával foglalkozik?
Még nem tudom, mert most épp ennek a teljes ellentétében élek. De az irány már látszik. Nagyon szeretek például kerékpározni, ez új szenvedély lett, komolyan űzöm már most is, de sokkal többet szeretnék vele foglalkozni. Szeretnék visszatérni a szövőszékemhez is. Az nekem nemcsak kézművesség, hanem egyfajta lelkiállapot. Olyan, mintha születne valami: ott vannak a felvető szálak, a biztos alapok, mint az ünnepek, amiket említettem, és azon belül már én döntöm el, mit hozok létre. De ha nincs az a 764 felvető szál, akkor nincs mire építeni. Nagy koncentrációt igényel, szeretném, ha erre is több időm jutna.
Teljesen világosan látszik, mennyire fontosak önnek a gyökerek, ugyanakkor az innovációt sem veti meg.
Hogyan lehet ezt a kettőt egyensúlyba hozni?
Ez a kettő egymás nélkül nem létezik. A múlton búslakodni, vagy büszkélkedni értelmetlen, ha közben nem nézünk előre. Ahogy Gál Levente mondta, a múltból csak a parazsat érdemes elhozni, a hamut ott kell hagyni. A fontos dolgokat tovább kell vinni, mert csak jó alapokra lehet építeni. A mai ember hajlamos túl gyorsan eldobni a régit, ha jön valami új. Megjött az autó, és szinte abban a pillanatban megfeledkeztünk a lóról vagy a bicikliről. Ma már a legközelebbi boltba is autóval mennek sokan. És ez minden területre igaz: elfelejtjük a régi, jól működő tudást. Pedig régen, például a nagyszüleink idejében, természetes volt, hogy az ember sokat volt csöndben önmagával. Amikor a lemenő napban a bácsi csak hazahajtotta a lovakat a szekéren ülve, vajon mit csinált? Imádkozott, elmélkedett, önismeretet tartott? Szerintem mindegyiket. Nem hívták meditációnak, mint a messziről jött kifejezés mondja. Ma ugyanezt tanfolyamokon tanuljuk. De attól még nem jobb vagy rosszabb, ugyanaz a lelki szükséglet. Csak nem szabad eldobni azt, ami működött, ami a miénk. A népművészet jó példa erre. Magyarországon 1965-ben meghúzták a vonalat: ami addig született, az népművészet, ami utána, az már nem. Csakhogy a népművészet lényege a folyamatos változás. A viselet, a színek, a hímzések mindig az életünket követték. Mi viszont megállítottuk. És amikor valamit nem engedünk tovább élni és fejlődni, akkor megöljük. Ha nincs mire ráépíteni az újat, akkor a régi is csak lebeg a levegőben.
Megjelent a Magyar7 2025/51-52.számában.
