A migrációs válság pillanatképei
A Mathias Corvinus Collegium dunaszerdahelyi központjának első idei vendége Marsai Viktor, az MCC Migrációkutató Intézetének igazgatója volt, aki az általa illetve Pénzváltó Nikolett szerkesztésében megjelent Sodrásban című tanulmánykötetet népszerűsítette az intézmény dunaszerdahelyi igazgatója, a kérdező Pomichal Krisztián segítségével.

Arról megoszlanak a vélemények, hogy mikor kezdődött az európai migrációs válság, azonban a Nyugat már az ötvenes-hatvanas években tárt karokkal várta a külföldieket, hiszen a második világháború utáni gazdasági fellendüléshez hiányzott az a munkaerő, ami a jólét záloga lehetne. Sokszínű társadalmak jöttek létre, de akkoriban még nem látszódtak ennek árnyoldalai és kockázatai. Az igazi gondok azonban a 2010-es évek elején és közepén kezdődtek, amikor az illegális migráció is gyakorlatilag zöld utat kapott. A mainstream közbeszédet még a mai napig is az a narratíva uralja, hogy ugyan a bevándorlásnak lehetnek árnyoldalai, de az hasznos és jó dolog. Igazából csak az utóbbi években kezdődött tényleges párbeszéd a témában, mert aki markánsabban próbálta kritizálni a jelenséget, azt kirekesztették.
Hogyan befolyásolta a migráció az EU-tagállamok közti párbeszédet? Mi a különbség a gazdasági bevándorlók, a menekültek és az illegális migránsok között? Többek közt ezekre a kérdésekre is választ adott a meghívott, aki személyes példákkal is alátámasztotta azt, hogy az utóbbi évtizedekben mennyire kicsúszott az Európai Unió kontrollja alól a folyamat kezelése, és a személyi jogokra hivatkozva lényegében komolyabb statisztikák sem készülnek a bevándorlókkal kapcsolatban.
Így sok esetben csak feltételezni lehet azok számát egy országban, illetve azt, hogy honnan érkeztek, és közülük mennyien vállaltak ténylegesen munkát, arról nem is beszélve, hogy egyeseknek még a létezéséről sincsen dokumentum. Mint ahogy az esemény bevezetőjében olvashattuk, azt sem szabad azonban elfelednünk, hogy a migráció nem csupán számokról és statisztikákról szól, hanem emberi sorsokról is. Azokról a hétköznapi emberekről, akik a háború, az üldöztetés és a kilátástalanság biztos poklából menekülnek a bizonytalanba, gyakran az életüket kockáztatva.
A mérleg másik serpenyőjében viszont a befogadó országok vannak, és az a kihívás, hogy miképp integrálják a beáramló tömegeket. Az egymillió dolláros kérdés talán az lehet, hogy van-e vajon helyes válasz a menekültpolitika kihívásaira?
Pomichal Krisztián hangsúlyozta, hogy a 2015-ös merkeli „Willkommenskultur” kezdete óta mindenképpen egy új világot élünk, mivel egy új problémával szembesültek a Kárpát-medence lakói, ami a migrációs válság, a bevándorlásból adódó megoldatlan gondok sokasága. A kérdező egészen friss példaként hozta fel azt az esetet, amikor Párizsban december közepén egy helyi színházban a bevándorlás előnyeiről, lehetőségeiről tartottak konferenciát, s erre az egyébként fizetős konferenciára a párizsi migránsközösség tagjai ingyen bejöhettek. Ez olyan jól sikerült, mondta Pomichal, hogy a helyszínen megjelent, nagyjából 250, elsősorban Franciaország afrikai gyarmatairól érkezett bevándorló azóta sem ment haza, miközben a színház már nem győzi fizetni az energiaszámlákat, és nem tudja biztosítanni az ott maradtak étkeztetését, ami lényegében egy brorzasztóan tragikomikus helyzetet idézett elő. Válaszában Marsai Viktor kifejtette, hogy ez egy nagyon jó szimbóluma annak, ami mostanában Nyugat-Európában zajlik, s amire mi nagyjából tíz éve kaptuk fel a fejünket. Mint említette, az a szomorú, hogy a nyugati társadalmak is, vagy talán még inkább 2-3 évvel ezelőtt, holott nyilván ennek már voltak előzményei.
csak aztán másként alakultak a dolgok, tette hozzá a szakember, és bizonyára sokunk fejében megfordulhat ilyenkor, hogy a jelenség kísértetiesen hasonlít ahhoz, mint amikor a háború után „ideiglenesen” 40 évig nálunk tartózkodtak a szovjet katonák. Csak ők végül elhagyták a posztszocialista országokat... Marsi hangsúlyozta, hogy a Nyugatnak az 50-es, 60-as években ténylegesen szüksége volt ezekre a bevándorlókra, mivel Európa nagyon nagy emberveszteség áldozata lett a II. világháborúban, amit csak munkaerő importtal lehetett orvosolni.
A 70-es években viszont a térséget gazdasági válság érte el, és akkor hirtelen kiderült, hogy nem kell annyi munkáskéz. Addigra viszont már az is kiderült, hogy ezek az emberek nem ideiglenes jelleggel képzelték el a jelenlétüket Európában. Az időközben eltelt 10-15 év alatt sokak már ingatlant vásároltak, családot alapítottak és gyerekeik is születtek, ráadásul ezek az emberek az ország adófizetői is voltak. Ezért aztán már nem lehetett őket abba az országba visszatoloncolni, ahonnan érkeztek.
A lényeges különbséget azonban ott kell keresni, hogy míg ezek a bevándorlók azért kaptak meghívót, mert mindenki pontosan tudta, hogy ők hol és milyen munkát fognak végezni, addig a a maiak esetében ez nem hogy nem tisztázott, hanem a szándék is egészen más. 60-70 évvel ezelőtt a meghívás legális csatornákon zajlott, a XXI. században pedig az egész folyamat áttekinthetetlen, ellenőrizhetetlen és finoman szólva sem pontosan dokumentált. Az emberek pedig egyre özönlenek, hiszen az internet és az okostelefonok korában a hír sokkal gyorsabban terjed.
– fejtette ki az est vendége. Mint mondta, gyakorlatilag most jutottunk el oda, hogy a németországi, a franciaországi vagy a skandináv politikai diskurzus már kénytelen beszélni ezekről a jelenségekről. Például ki gondolná közülünk, hogy Ausztria is bevándorló ország, tette fel a kérdést. Pedig Bécsben már 2020-ban 50% fölé nőtt a bevándorló hátterű lakosok aránya, de a külföldi lakosság aránya Ausztrián belül is már meghaladja a 20%-ot.
– húzta alá Marsai, aki arra is rávilágított, hogy időközben a migránsokra vonatkozóan hivatkozási alapként mantrázott emberi jogok körét is kiszélesítették. Előfordult olyan eset is például, hogy egy illegális bevándorlót azért nem toloncoltak ki Németországból, mert szülőhazájában a várható élettartama rövidebb lenne.
Az USA kapcsán egyébként látszik – mert Nyugat-Európában nem vezetnek statisztikákat erről –, hogy a déli határon feltartóztatott és azonosított személyekből 6-7% vagy nem büntetlen előéletű, vagy terrorista hátterű, vagy/és körözött személy. Ez Európára vetítve még 3% esetében is bődületesen rossz arány, ami azt jelenti, hogy
szögezte le a Migrációkutató Intézet igazgatója. A beszélgetés résztvevői rávilágítottak arra, hogy a decemberi magdeburgi terrorcselekmény kapcsán a szaudi hatóságok is hiába figyelmeztették a német rendőrséget, ezt vagy nem vették komolyan, vagy pedig egyszerűen nem foglalkoztak az esettel, mert akkor számtalan másik ilyen esettel is foglalkozniuk kellene, amitől akarva-akaratlanul is megváltozna a mainstream közbeszéd. Annak az esetnek is az a tanulsága, hogy a problémák már olyan súlyos méreteket öltöttek, hogy azokat már nem lehet a szőnyeg alá söpörni.
A beszélgetés folyamán arról is szó esett, hogy a békés együttélést és az integrációt nemcsak a kulturális és vallási ellentétek, hanem a családi hagyományok, szokások és egy adott bevándorló közösség szociális magatartása is nagyban befolyásolhatja, nehezítheti, vagy éppen lehetetlenné is teheti, hiszen a bevándorlók nem fognak varázsütésre megváltozni. A negatív folyamatok „ékes” bizonyítéka, hogy bizonyos nyugat-európai városokban már nemcsak a külváros gettósodik, hanem a belvárosok egyes területein is no-go zónák alakulnak ki és éjszaka veszélyes kimenni az utcákra.
Figyelemre méltó tendencia az egykori bevándorlók gyermekeinek radikalizálódása, ami a frissen érkezett radikális vallású vagy világképű illegális bevándorló csoportokkal együtt egy új, sokkal nagyobb méretű radikalizációs folyamatot gerjeszt, amelynek a kezelése még nehezebb.
Nyugat-Európában a nemzetfelfogás országonként eltérő, például Franciaországban mindenkire franciaként tekintenek, de ez már nem kezelhető, ugyanis így nem lehet kezelni azokat a problémákat, amelyek kulturális, vallási vagy nyelvi okokból jelennek meg. Más országokban pedig elfogadják a bevándorlók igényeit, de próbálják feltételekhez kötni azokat, hangsúlyozta Marsai. Az alapvető kérdés azonban az, hogy a radikalizációs folyamatokat hogyan tudják kordában tartani, vagy lehetséges-e ez. Nagyon sok országban ugyanis nem egyértelmű az, hogy mit jelent az adott ország állampolgárának lenni, mik azok az értékek, amik összekötik ezeket az állampolgárokat. Ha ez nincs meghatározva, akkor nagyon nehéz arra hivatkozni, hogy mihez igazodjanak a bevándorlók.
– mutatott be egy félreérthetetlen példát az est vendége, aki a beszélgetés után a közönség kérdéseire is válaszolt.
