„A mi karácsonyunk” - Magyar szenteste az első világháború keleti frontján
A losonci császári és királyi 25. gyalogezred egyik tartalékos tisztjelöltje, a harmincéves, henckói születésű dr. Lux Gyula fenti című tudósítását 1914 decemberének végén közölte a Dobsina és vidéke hetilap, amelyből megtudhatjuk, hogyan élték meg – orosz földön, távol otthonuktól – első háborús szentestéjüket a losonci bakák.
A nagy háború kitörése a hosszú XIX. század és a boldog békeidők végét is jelentette. Akkor még más világ volt, s aki nem a tényleges katonaidejét töltötte, az is igyekezett önként mundért ölteni. Így tett dr. Lux Gyula is, aki feleségével svájci nászútját szakította félbe, hogy hazafiúi kötelességének eleget téve, póttartalékosként jelentkezzen csapattesténél, a tengerzöld hajtókás, fehér gombos, Pokorny Ármin lovassági tábornok nevét viselő losonci 25. közös gyalogezrednél. Ezrede II. menetzászlóaljával 1914. szeptember 4-én indult el a galíciai hadszíntérre, ahol a 25/III. zászlóalj 10. tábori századának vonatához nyert beosztást.
Az osztrák–magyar 4. hadsereg kassai VI. hadtestébe tartozó losonciak előbb a przemysli erőd környékén, Neu Sandeznél, majd a San folyó mellett harcoltak, azután 1914 novemberének derekáig Krakkó térségében vetették be őket. December 4-én bevagoníroztak, és Oswiecim érintésével érkeztek orosz területre. Sieradz állomástól gyalogmenetben érték el a frontot.
Dr. Lux Gyula december 23-i, blogiei naplóbejegyzésében olvashatjuk:
A remek írói vénával rendelkező tanárember „hazulra” szánt tudósításából tudhatjuk meg, hogyan élték meg bajtársaival az első hadi karácsonyukat:
„Tudom, ma kíváncsian várja mindenki, aki odahaza van, a hírt, hogy hogyan is töltötték a mi katonáink a karácsony estét. Tudom, hogy a szeretet ünnepén sok keserű könny ömlött el odahaza is, s sok rejtett könny itt is. Csakhogy amíg odahaza harangszó kíséri a szomorkodók fájdalmát, addig itt ágyúszó szentségteleníti meg az ünnepélyes hangulatot. Dec. 24-ike gyönyörű szép nap volt. A nap melegen sütött, úgy, hogy egy szép, szeptemberi napra emlékeztetett. S ez különös szerencse volt rám nézve, mert nekem Ferkó barátommal az a feladat jutott osztályrészül, hogy az egész tisztikar részére előkészítsem a karácsonyestét. Rengeteg holmi gyűlt össze. Amikor a készletet összeírtuk kisült, hogy 23 félét küldhetünk ki a tűzvonalban lévő uraknak. Ez fejedelmi karácsonyi menű még odahaza is. Ennyi jófélének hely kellett. Mivel egy nagyon piszkos orosz falu igen piszkos udvarán voltunk kénytelenek meghúzódni, az udvart betakartuk a nagyon szűken levő szalmával, mert hisz ezen a vidéken már háromszor járt a német, háromszor az orosz hadsereg, s most mi vagyunk itt. El lehet gondolni mily kevés széna és szalma maradt itt. A szétosztással elkészülvén, délután a Schwarmlinie-be (a rajvonalba) küldtük a holmikat. Már örültünk, hogy kissé megpihenhetünk, s csendben mi is megünnepelhetjük a szentestét, amikor egy csendőr parancsot hoz, hogy a falut azonnal el kell hagyni, mert ide egy lovashadosztály jön. Mit volt mit tenni, összecsomagoltunk és tovább mentünk. A nap épp akkor tűnt el a látóhatáron, mint egy óriási, vörösen izzó vasgolyó. Nem mentünk messzire, de amikor új táborhelyünkre értünk, már sötét volt. A faluban üres istállót, sem üres házat nem találtunk; más trén foglalta el. Így künn rekedtünk a mezőn.
A kocsikat rendben felállítván, én beültem a kocsimba, hogy egynéhány levelet megírjak. Egy kis idő múlva egy rendkívül megható jelenetnek voltam a részese. A rendelkezésem alatt álló kocsisok egy kis karácsonyfát díszítettek fel gyertyákkal és mindenféle karácsonyfadísszel s ezzel a kocsim elé jőve, levett sapkával köszöntöttek fel s kívántak boldog ünnepeket. Ezen egyszerű embereknek a figyelme nagyon megindított. Nem bírtam a szemeimben megjelenő forró cseppet visszafojtani. Enyéimre gondoltam, akik odahaza szomorú karácsonyt ünnepelnek.
Trén-táborunk azonban nem volt nagyon szomorúra hangolva. Alig hangzott el a szent ének, csakhamar víg magyar nóta követte azt. Egy nagy tűz körül csoportosult a trén-tábor egy része, ahol egy szép karácsonyfát állítottak fel maguknak s egy hordó sör és harmonikaszó mellett mulatoztak a kuruc ivadékok. Persze már nem bor és tárogató járja.
Az ének engem is odacsalt a tűzhöz, hogy közelebbről szemléljem a bús magyarok sírva vigadását. Egy ideig némán hallgattam a nótázást, de később én is dúdolgatni kezdtem. De mintha valami szorongatta volna a torkomat, a nóta csak nem akart szívből jönni. A magyar nótához hangulat és környezet kell. Az ágyúk tövében csak korcsszülött lesz ez is. Gondolataim elkalandoztak Napóleon oroszországi hadjáratához. Hej, az ő katonái nem így ünnepelték a karácsonyt ezen a tájon. Mi mégis talán jobban állunk. Nos, s mit csinált az orosz tegnap este? Tisztelettel kell mondanom, hogy tegnap este ő is beszüntette a tüzet. De alig virradt, már ismét megkezdődött a tűz. S most, amidőn e sorokat írom, erős ágyútűz remegteti meg a levegőt.”
Naplójának december 26-i bejegyzése, amelyet Bukowiecben vetett papírra, szintén érdekes adalékkal szolgál:
A tegnapi nap folyamán a mieink mentek át támadásba és kb. 5 km-nyire szorították vissza az ellenséget. Rögtön utánuk mi is felkerekedtünk a trénnel és azon az erdőn keresztül mentünk, amelyben a minap oly nehéz perceket éltem át. Délután ½3-kor értünk Bukowiecbe, azaz helyesebben csak a romjaihoz. Sohasem fogom elfelejteni azt a képet, amely itt elénk tárult. A harc a falu körül folyt; a falu innenső végén volt a mi csapatunk lövészárka, a falu túlsó végén pedig az oroszoké. Amint a mi fedezékeinket átlépjük, egynéhány friss sírra bukkanunk. (…) Mindez oly bússá hangolja lelkemet. (…) Pár lépéssel odébb temetetlen orosz holttestek hevernek, egynéhány azok közül, akik örökké névtelenül tűnnek el a múlt ködében. Tekintetünket azonban sokkal jobban leköti a volt falu képe. Mert a falu csak volt; most nem látni belőle mást, mint az égnek meredő kéményeket, és üszköt meg hamut. (…) Csupa faház lehetett, mert egyetlenegy falat látni csak, valami jobb módú gazda háza lehetett. A többi házak helyén csak a téglából épült magas kémény maradt meg. Messziről úgy fest ez a kéménysor, mintha bitófák állanának egymás mellett. Itt-ott még füstölögnek a romok. (…) A kertben sok kihordott bútordarab, feldöntött méhkas, összetört orosz fegyver és két orosz halott. Az egyik mellett egy nyitott imakönyv és feleségének, meg két gyermekének az arcképe. Egy kissé belemarkol e kép megkérgesedett szívembe.”
Őfelsége tartalékos hadnagya, dr. Lux Gyula feljegyzései ezzel nem értek véget, ugyanis Hadinaplóm című munkájában részletesen megírta 1914 és 1918 közötti frontélményeit. Visszaemlékezését unokája, dr. Lux Judit jóvoltából jelentette meg 2016-ban a Puedlo Kiadó, amelyet jelen sorok írója rendezett sajtó alá.
