A mezítlábas bajnok: Abebe Bikila
Már javában zajlanak a 2020-as olimpia előkészületei. Bizonyára Tokióban is legendás teljesítményeket láthatunk majd a pályákon, de esélylatolgatás helyett mi most inkább egy kis múltidézésre hívnánk olvasóinkat. Egy olyan olimpiai legendát mutatunk be, akiről senki, még ő maga sem gondolta volna, hogy egyszer a világ egyik legjobb sportolója lesz.
Az emberiség közös történelmének egyik legismertebb fejezete a legendás marathóni futás. A rettentő perzsa hadak fölött aratott görög győzelem hírét Athénba szállító, majd küldetésének teljesítését követően lelkét kilehelő katona legendája máig fennmaradt. Hérodotosz, az ókori görög történetíró nem szólt a marathóni futóról, a Krisztus születése után élt Plutharkosz illetve Lukianosz azonban beszámolt róla. Történetük hasonló, csupán a futó neve különbözik, az előbbi szerint Euklésznek, az utóbbi szerint Philippidésznek hívták az életét áldozó hőst. Ma már a történészek egyhangúan állítják, nem egy futó indult el Athénba a győztes csata után, hanem a teljes sereg, megakadályozandó a perzsa partraszállást Athénban.
Annyi azonban bizonyos, hogy 1896-ban az első modern olimpián már ott szerepelt a maratoni futás mint versenyszám.
Jegyezzük meg az első győztes nevét is. Ki más lehetett volna, mint egy görög: Louis Spiridon. Majdnem 3 óra alatt teljesítette a távot, a harmadik helyen szintén egy görög futott be, de róla később kiderült, hogy finoman szólva is csalt. Történt ugyanis, hogy a táv egy részét szekéren tette meg, így gyűjtve erőt a cél előtt. Így a bronzérem végül Kellner Gyula nyakába került. A verseny előtt a játékok egyik fő mecénása még a lánya kezét is a győztesnek ígérte, hatalmas mennyiségű pénz kíséretében. A kisasszony szerencséjére (vagy szerencsétlenségére?) Louis Spiridon családos ember volt. Az első olimpián a távot Athén és Marathón között futották, ez körülbelül 5,5 kilométerrel volt rövidebb, mint a ma megszokott 42,195 kilométeres táv.
A maratoni futás távja pár évvel később, a londoni olimpián alakult ki, igen prózai okok miatt. Ennyi volt ugyanis a távolság a rajt és a cél között, ahol az uralkodó fogadta a versenyzőket.
Minden idők leghíresebb maratonfutója, talán a legendás „elsőt” leszámítva, egy etióp atléta, Abebe Bikila. A római olimpián, 1960-ban ő lett a maratoni szám bajnoka, ezzel az első afrikai színesbőrű sportoló, akinek aranyérmet akaszthattak a nyakába. Az utóbbi évtizedekben szinte már magától értetődő, hogy a nagy futószámokat afrikai atléták nyerik, de akkoriban ez igazi szenzációnak számított. Négy évvel később Tokióban is ő nyert, ráadásul a következő, mexikóvárosi olimpiát is egy etióp futó, Mamo Wolde nyerte. Ez a történet azonban nem róla szól.
Abebe 1932. augusztus 7-én született Etiópiában, egy pásztor fiaként. Pár ezer kilométerrel nyugatabbra azon a napon rendezték meg a Los Angeles-i olimpián a maratoni futást. 20 éves korában a császári testőrség tagja lett, egy katonai parádén figyelt fel az etiópiai olimpiai csapat egyenruhájára, ami nagyon megtetszett neki, atletizálni kezdett. Bikilát az Etiópiában dolgozó, Finnországból származó svéd edző Onni Niskanen vette szárnyai alá. Niskanen számítása bejött, Bikila simán megverte a maratoni távon az ország legjobb középtávfutóját, Wami Biratut, aki öt- és tízezer méteren is csúcstartó volt.
Az etióp versenyzőkkel nem bántak kesztyűs kézzel, az edzőtáborokban gyakran 30 km feletti távokat futottak, 2000 méter magas hegyvidéken, cipő nélkül a sziklás talajon.
A kemény munka azonban kifizetődött, Bikila lett az új csúcstartó az 5000 és 10 000 méteres távokon.
Bikila még így is csak Biratu foci közben szerzett sérülése miatt utazhatott el a római olimpiára. A szponzorcipők azonban már az első edzéseken feltörték a lábát. Bikila ráadásul igen válogatósnak bizonyult, egyik sem tetszett neki, így hát úgy döntött, mezítláb áll rajthoz, ahogy azt karrierje elején már annyiszor. Eddig sem vették túl komolyan, de miután kiderült, hogy mezítláb fog futni az ódon római utcákon, már egy konkurense sem tartott tőle. Nem tudhatták, amit ő és edzője tudott, hogy pár héttel az olimpia előtt 2 óra 24 perc alatt teljesítette a távot.
A verseny Constantinus császár diadalívétől indult, onnét ahonnét Mussolini kiadta a jelszót csapatainak: Irány Etiópia. Niskanen alaposan felkészítette versenyzőjét, jól a fejébe verte kire kell figyelnie. A legnagyobb vetélytársa a marokkói Rhadi Ben Abdesselam volt, aki a 26-os számmal indult volna, ám valami apró baki folytán nem azzal a számmal futott végül. Bikila csak arra koncentrált, hogy a 26-os számmal futó atlétát megelőzze, így mikor ő és Abdesselam már elszakadtak a mezőnytől, ő még mindig a 26-os versenyzőt kereste. Végül jócskán megelőzve a marokkóit, világrekorddal nyert: 2 óra 15 perc 16 másodperc alatt teljesítette a távot. A verseny után a riportereknek azt nyilatkozta, hogy: „A világ tudtára akartam adni, hogy a hazám, Etiópia a kitartása és a hősiessége miatt mindig győztes.”
A verseny után hősként ünnepelték, nemcsak hazájában, hanem szerte Afrikában. Ebben az időben zajlottak az afrikai függetlenségi mozgalmak, harcok az európai gyarmatosítók ellen.
A példaképet látták benne, aki képes volt legyőzni a világot. Bikila belekeveredett egy katonai puccsba, ami sikertelen volt. A kudarc után Hailé Szelasszié császár megkegyelmezett Bikilának, aki ezt úgy akarta viszonozni, hogy a következő olimpiát ismét megnyeri. Tokiói játékok előtt pár héttel vakbélműtéten esett át. Mégis sikerült győznie, 2 óra 12 perc és 12 másodperces új világcsúccsal. Igaz, itt már cipőben. Ő volt az első a sportág történetében, aki megvédte címét. Négy évvel később Mexikóvárosban is elindult, de nem tudta befejezni a versenyt, bár így is etióp győzelem született.
Egy évvel később autóbalesetben lebénult, de nem tört meg.
Részt vett a mozgássérültek íjászbajnokságain. Úgy fogalmazott, hogy: „A sikeres emberek gyakran találkoznak a tragédiával. Az olimpiai győzelem és a baleset is Isten akarata volt. Ahogy elfogadtam a győzelmeket, úgy elfogadtam a tragédiát is”. 1973-ban agyvérzésben hunyt el. Tízezrek kísérték utolsó útjára, halála napját a császár hivatalos gyásznappá nyilvánította.
