A Mátyusföld keleti végein
Ahogyan teltek az esztendők, úgy fogytak előttünk a felfedezetlen kárpáti vidékek. A hegyek többsége is meg lett már hódítva, így figyelmünk 2016 nyarán egyre inkább a sík vidékek felé fordult, főleg, ha ott virágzó magyar élet várt bennünket. Mátyusfölddel jó ideje „szemeztünk” már, 2016 júliusának első napjaiban pedig meg is látogattuk Csák Máté földjét.
A hagyomány úgy tartja, hogy a Kis-Kárpátoktól a Garamig húzódó terület egykori uráról, a legnagyobb hatalommal bíró tartományúrról kapta a nevét. Mátyus földje alatt tágabb értelemben a Duna, a Kárpátok, a Zoborvidék és a Bars vármegye közti kisalföldi részt szokták érteni, szűkebb értelemben pedig a Vág, a Kis-Duna és a Kis-Kárpátok határolta vidéket, amelyet tovább lehet bontani a Szenci, a Vágsellyei és a Galántai járásra.
A Kárpát-medence nyugati kapujában, a vizek öntözte, nádasok védte dús füvű legelőkön már a kezdetektől megtelepedett a magyarság. A folyók által feltöltött síkság hazánk egyik legjobb minőségű termőterületévé vált, ahol a mezőgazdaságon alapuló, nagy kiterjedésű uradalmak, apró falvak és jelentős mezővárosok alakultak ki. A történeti Pozsony és Komárom vármegyét érintő kistáj magyarságát törökvészek, szabadságküzdelmek, világháborúk, elszakítottság, kitelepítés és lakosságcsere gyérítették, miközben az erőszakos szlovákosítást csúcsra járatták.
Talán túl nagy falat lett volna bejárni az egész Mátyusföldet, ezért a rendelkezésre álló pár napban csak a Vágsellyei járást vettük górcső alá. A hegyek között még virgonc Vág a síkra érve csendesen lenyugszik. A kiszélesedő medrén átívelő, jó százéves hídon léptünk be Mátyus földjének keleti kapuján.
Az Árpád-kori Vágsellye, amilyen nagy múltú, olyan szerényen húzódik most meg a Vág partján. A 16. században mezőváros lett, majd neve 1598-ban került be újra a krónikákba, amikor a jezsuiták a turóci Znióváraljáról ide helyezték át kollégiumukat.
A hittudós polihisztor Pázmány Péter érsek is gyakran megfordult itt, s ő végezte az utolsó simításokat a kastélyon is.
Az elmúlt századokban meg is csappant a magyarok aránya, a közel 25 ezres városban már 20 százalék alatt vagyunk. A 20. század kezdetén nemcsak történelmi viharok, de egy tűzvész is pusztította a várost. A nádfedeles házak közül egyedül a Kuna családé maradt meg. Szürreális jelkép, ahogy a Mátyusföld néprajzi múltját őrző épület tájházként árválkodik a szocreál szomorú jelenét képviselő panelházak tövében.
Az ősi Vág menti útvonalak mentén az elmúlt évezredben jelentős települések sora alakult ki. Beljebb húzódva Mátyusföld szíve felé, Deáki is sűrű múltat tudhat maga mögött. 1001-et írtunk, amikor szent királyunk, István – miután elrendelte, hogy minden 10 település építsen egy templomot – az egyik helyszínre, Deákiba bencéseket telepített.
A szorgalmas szerzetesek imádsággal és munkával meg is nemesítették a vidéket. Évszázadokon át maguk irányították a majorság gazdaságát, művelték a földet, s ha kellett, különböző mesterségeket is kitanultak. A munka mellett a fráterek megteremtették az imádság házát is. 1228-ban egy ősi kápolna kibővítésével Szűz Mária tiszteletére templomot építettek. Több mint hat évszázad telt el, s a deáki hívek száma úgy meggyarapodott, hogy a templomot Schulek Frigyes tervei alapján tovább bővítették. 1941-ben már a felújításán munkálkodtak, amiben nagy szerepe volt Serédi Jusztinián hercegprímásnak, aki, mit ad isten, épp Deákiban született.
A templomban Kolozsváry László festménye Deáki talán legnevezetesebb emlékéről mesél. Arról a 12. század végén íródott szertartáskönyvről, amelyből annak idején a deáki papok is miséztek. A tatárjárás idején Pozsonyba menekített kódexet 1770-ben egy bizonyos Pray György nevű szerzetes vette kézbe, s a latin miseszövegek között egy különleges írásra lett figyelmes:
„Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc...” olvasta a szöveget, s ezzel felfedezte a legrégibb ismert összefüggő magyar nyelvemlékünket, a Halotti beszédet.
A Vág és a Kis-Duna régen gyakran változtatta medrét, így hordalékszigetek, ártéri erdők, holtágak jellemzik a tájat. A Kis-Dunán volt szerencsénk beevezni a Kikelet-szigetre, amely leginkább az Aranyemberből ismert Senki szigetére hasonlít. Az 1965-ös árvíz után csak egyetlen ház maradt meg, melynek tulajdonosa, Viola Laci bácsi kísért bennünket körbe a „szigetén”. A holtágak mellett ki kell emelni a Tallósi-tavat is, amely egy gyönyörű környezetben fekvő bányató.
Egyébként Tallóst 1948-tól kényszerrel hiába keresztelték át a csehszlovák hatóságok a faluhoz nem kötődő költőről Tomášikovóra, Tallós csak Tallós marad. Mert az volt az Árpádok korában, és az volt 1763-ban is, amikor Mária Terézia ide látogatott és tölgyfát ültetett a parkban abból az alkalomból, hogy gróf Esterházy Ferenc főkancellár kastélyában felavatta a Magyar Királyság első állami árvaházát. Aztán az árvák elköltöztek innen, s helyükre fegyencek érkeztek, de ma már a fegyintézetnek sincs itt se híre, se hamva. Az Esterházyak régi kastélya pedig, mintha régi funkcióira emlékezne, rabságban árválkodik a buja park közepén.
A szomszédos Pereden és Zsigárdon 1849 nyarán fontos csatákat vívott a honvédsereg.
A perediek a világháborúkból is kivették a részüket. Ennyi hazáért hozott véráldozat után, hogy is gondolhatta a csehszlovák hatalom, hogy valaha is Tešedíkovo lesz Peredből.
Szegény Tessedik Sámuel, tán nem is tudott a falu létezéséről, mégis őt használták fel a szlovákosítási törekvésekhez. Néhány éve a falu lakói egy népszavazáson nagy többséggel a történelmi név visszaállításáról döntöttek. Ám a szlovák kormány szembement a népakarattal és a mai napig nem hajlandó visszaadni Pered régi nevét.
Vágfarkasd évezredes múltja sem szerényebb szomszédainál. A dicső korok mellett a törökvész, a szabadságharcok és kitelepítések is meghatározták a történetét. A régi mezőváros fénye megkopott, de az élet megy tovább. Ahogy az országút sem állhat meg a Vágnál.
A farkasdi rév története is még az Árpádok korába nyúlik vissza. 1849 júniusában a honvédsereg utászai a helybéliek segítségével itt építettek átkelőt a Vágon, hogy csapataink, átkelve a folyón, Pered felé vehessék az irányt. A folyón ma is egy kézi hajtású komp közlekedik, menetrend nélkül, ingyenesen viszi át az arra járó utazókat. Ahogy magunk mögött hagyjuk a Mátyusföldet, van időnk elmerengeni az itt szerzett benyomásokon: úgy tűnik, a magyar nyelv töretlenül folytatja szabadságharcát, mert Mátyusföld évezredes történelme kötelez.
Megjelent a Magyar7 hetilap 46. számában.
