A második világháború utáni Balkán története
Miután Jaltában eladtak minket a szovjeteknek, ránk zúdították a szép új világként beharangozott szocialista világképet. Volt itt aztán nemulass és sokak számára a felszabadítás a nácik alól, követte egy másik. Míg az előbbi sok nemzet nettó megsemmisítését tűzte ki célul, addig az utóbbi “csak” az ember lelki üdvét ragadta el. Nyilván a történelem bebizonyította, a sztálinista rezsimmel a kisebbik rossz szakadt ránk, de negyvenöt év folyamatos agymosás megtette hatását és az emberek közgondolkodását ez máig meghatározza.
A balkáni népek sorsa sem volt különb a közép-kelet európai népeihez viszonyítva. Sőt, mondhatjuk azt is, a Balkánon az emberi psziché jobban megsínylette azt a bizonyos hat éves háborús időszakot. Itt jóformán mindenki ölte egymást, magukkal hozva a szisztematikus népirtást és a gazdaság totális rombadöntését. Persze a háború poklát sikerült szőnyeg alá söpörni, az etnikai és vallási indulatokat lenyomni és lehűteni. Indulhatott a háború utáni Balkán újraépítése. Nézzünk körbe röviden, mi történt itt ezen idő tájt.
A románok déli szomszédja, azaz Bulgáriában is egypártrendszert vezetnek be. Természetesen teljesen szocializálják a gazdaságot, beleértve a mezőgazdaságot. Vezetőként Todor Zsivkov veszi kezébe a bolgár gyeplőt, de szigorúan ragaszkodnak továbbra a szovjetbarát ortodoxiához, ami jól illik a bolgárok ruszofil hagyományaihoz.
A görögökről a múltkori beszámolóban említettem, bár a világháború náluk szintén véget ért, de a csetepaté polgárháború formájában folytatódott tovább. A szocialista blokk nem szippantja be magába, bár az “ezredesek rezsimje” ami katonai diktatúrát tesz ki, sem a híres hellén demokratikus hagyományokat követte. Végül a NATO és 1981-től az Európai Unió tagjává válik. Külpolitikailag a törökökkel rühellik egymást, noha mindkét ország azonos katonai szövetséghez tartozik. Az 1974-es ciprusi válság, valamint az Égei-tenger felségvíz-vitái állandó ellenségeskedés forrásai közöttük.
Ez a valahol ingatag politikai belviszony szépen házon belüli iszonnyá változott. Tito 1980-as halála után a szerb nacionalizmus reakciójának lehetünk tanúi. A szerbek úgy érzik, nem kapnak ebben az államban a létszámukkal arányos súlyt. Azt is panaszolták, több szövetségi entitás között vannak megosztva. Különösen forró a helyzet Koszovóban, a szerb történelmi identitás bölcsőjében, ahol már az albánok vannak többségben és a szerbek elnyomva érzik magukat. A Tito által létrehozott rafinált egyensúlynak kezd alkonyodni. Koszovó és a Vajdaság elveszti autonómiáját. 1986-tól a szerb kommunista párt vezetője Slobodan Milosevic lesz. Pár év múlva már a csetnikek és usztasák, valamint a partizánok unokái fogják gyilkolni egymást, ami a délszláv háborúk időszakában fog kicsúcsosodni.
Albániában a második világégés után egy szürreális kommunista rendszert kezdtek kiépíteni. Enver Hoxha 1948-ban szakít Titóval, majd Sztálinhoz kötődik. Sztálint megunva Kínához közeledik, majd velük is szakít. Az ország a saját maga útját járva a kommunizmus igen szigorú válfaját építi ki: intranzigens marxista-leninista retorika, az egész gazdaság teljes államosítása, minden vallás tiltása, a határok teljes lezárása, az ország totális militarizálása, avagy Albánia magányosan az egész világ ellen.
A kommunista politikai rendszer bukása nem a Balkánon indul el. Miután a Szovjetúnióban 1985-től Mihail Gorbacsov kikiáltja a nagyvilágba, hogy peresztrojka, 1989-től szépen ledőlni látszik a vasfüggöny. A Balkán sem marad ki a globális átrendeződésből, ami magával hozza a nyugat-balkáni részeken az újabb véres konfliktust, valamint Romániában forradalom söpri el a rendszert.
A posztkommunista válság rendesen odacsap a balkáni népeknek, de ez már a következő írásom tartalmát fogja képezni. Addig is, mint mindig, Csak a Balkán!
