A második Bolgár Birodalom újjászületése és hanyatlása
Általában ha egy film pozitív visszhangra talál a nagyközönség soraiban, akkor abból általában csinálnak második részt is. Azt nyilván innen a felvidéki mikrokozmoszból nehezen tudom megítélni, mi a dörgés egy ország esetében, főleg ha a balkáni zavarosban halászik az emberfia. Annyi biztos, a Balkánon semmi sem örök. A történelem folyamán népek és velük az adott állam határai jöttek-mentek. Ha az államiság megszűnt, pótolta más, de akad példa rá, hogy hamvaiból feltámadva reaktiválta magát, felbolygatva az adott korszak mindennapjait. Ebben az írásban ilyen történetet hozok el.
Két héttel ezelőtti balkáni szösszenetemben az első Bolgár Birodalomról esett szó. Nézzük meg most, miképpen aktivizálták magukat a Balkán-félsziget délkeleti részén, és hozták el számunkra a második Bolgár Birodalom éráját. Történetünk visszatérő figurája és fontos szereplője ismét a Bizánc lesz. Nélküle a Balkán politikai, kulturális és vallási élete elképzelhetetlen volt, függetlenül attól, a birodalom túl volt már a zenitjén és várta mit sem sejtve a kegyelemdöfést.
Bizánc ereje elkopott és ezt a bolgárok kegyetlenül kihasználták. Az Angelosz-dinasztia idején Konstantinápoly egyre kevésbé volt képes hatékonyan ellenőrizni balkáni tartományait.
A növekvő adóterhek, a helyi elit háttérbe szorítása és a katonai védelem gyengülése kedvező feltételeket teremtett egy szélesebb társadalmi bázisú felkelés számára. A bolgárok nem tétlenkedtek és 1185-ben kirobbantották lázadásukat, amelyet a történeti források szerint két testvér, Aszen és Péter vezetett. A mozgalom etnikai összetétele vegyes volt: bolgár, vlach (román) és részben kun elemek egyaránt részt vettek benne. Ez a sokszínűség nem gyengeséget, hanem inkább alkalmazkodóképességet jelentett és jól tükrözte a középkori Balkán társadalmi realitásait. Tarnovo városa az új állam központjává vált, ahol Péter felvette a cári címet, tudatosan utalva az első bolgár birodalom örökségére.
Bizáncban tombolt a belső válság, a bolgárok a kunokkal alakítottak ki katonai szövetséget. A 12. század végére a második bolgár birodalom ténylegesen megszilárdult. A korai időszak meghatározó alakja Kaloján (1197–1207) volt, akinek uralkodása alatt Bulgária végleg kilépett a regionális lázadás árnyékából, és a balkáni politika egyik központi szereplőjévé vált. Kaloján tudatosan törekedett a nemzetközi legitimáció megszerzésére, különösen a pápasággal való kapcsolatfelvétel révén. III. Ince pápa elismerése – még ha egyházpolitikai kompromisszumokkal is járt – erősítette Bulgária helyzetét a katolikus Európával szemben.
Kaloján uralkodása alatt dübörgött a negyedik keresztes hadjárat. A Szentföld bevételére iparkodó lovagok menet közben úgy gondolták, jobb lesz előtte kirámolni Konstantinápolyt. Egy pillanatra Bizánc megszűnt létezni, helyét és nevét a Latin Császárság vette át. Az átalakult geopolitikai erőviszonyok új lehetőséget teremtett Kaloján országa számára.
Az 1205-ös adrianápolyi csata, amelyben Kaloján súlyos vereséget mért a latin seregekre és foglyul ejtette I. Balduin császárt, egész Európában visszhangot keltett. Ez az esemény világossá tette, a második bolgár birodalom katonailag és politikailag komoly tényezővé vált.
Minden birodalomnak dukál fénykor és ebből a második Bolgár Birodalom sem maradhatott ki. Ez a periódus II. Iván Aszen uralkodásához köthető, aki stabil belpolitikát és kiegyensúlyozott külpolitikát valósított meg.
Uralkodása idején az ország területei az Adriai-tengertől a Fekete-tengerig húzódtak, bár e kiterjedés nem mindenhol jelentett közvetlen és egységes állami ellenőrzést. Tarnovo valódi kulturális központtá vált, ahol a krónikaírás, az egyházi irodalom, az ikonfestészet és az építészet magas szintre jutott.
II. Iván Aszen halála után a központi hatalom fokozatosan meggyengült. A dinasztikus viszályok és a bojár arisztokrácia erősödése aláásta az állami egységet. A 13. század közepén felbukkanó mongol fenyegetés új dimenziót adott a válságnak. Bulgária kénytelen volt adófizető viszonyba kerülni az Arany Hordával, ami hosszú távon gazdasági és politikai függőséget eredményezett. A 14. századra a második bolgár birodalom lényegében több részre szakadt. A Tarnovói és a Vidini Cárság külön politikai pályát járt be, miközben a balkáni térségben már ott pislákolt az oszmán félhold fénye.
Az oszmán terjeszkedés alapjaiban változtatta meg a balkáni hatalmi struktúrát. Tarnovo 1393-as, majd Vidin 1396-os eleste a középkori bolgár államiság végét jelentette. Ki gondolta volna akkor, közel ötszáz évig kell majd várniuk a feltámadásra.
A második Bolgár Birodalom bő kétszáz évig létezett. Az oszmán terjeszkedésnek ő sem tudott gátat vetni. Ettől függetlenül kulturális és egyházi öröksége hozzájárult az ortodox szláv világ formálódásához és közvetett módon a későbbi balkáni nemzeti identitások kialakulásához.
A bolgárok felemelkedése és bukása egyaránt rávilágított arra, a térségben a politikai siker mindig a katonai erő, a diplomáciai rugalmasság és a kulturális integráció összetett egyensúlyán múlott. Rajtam pedig a jövőben sem fog múlni, hogy tervezetten kéthetente szállítsam a balkáni történeteket. Addig is, mint mindig, csak a Balkán!
