A Marost kísérő Zarándi-hegység
Nyugat felől Arad felé közeledve már messziről feltűnik a horizonton a Zarándi-hegység kéklő vonulata, mely egy merész szökkenéssel emelkedik ki az Alföldből. Ismerünk látványosabb hegységeket a Kárpátok koszorújában, amelyek eddig rendre elcsábítottak bennünket, de 2021 őszén eljött a pillanat, hogy megismerjük a Fehér-Körös és a Maros közt emelkedő középhegységet is.
„Az alföldi rónaság délkeleti szegletén hirtelen emelkedik ki az a hegyvidék, mely az ország szívéből érkező utazónak figyelmét már messziről magára vonja. Nemcsak ama sajátságával, hogy elég meredek oldalaival közvetlenül a síkságból merül fel, de még inkább avval a barátságos képpel, melyet a feléje közelgő felé tár, e hegyvidék egyik legszebb pontját adja annak a hegykoszorúnak, mely a Nagy Magyar síkságot körülveszi. Ez a Bihar hegységnek ahhoz a kiágazásához tartozik, mely legtovább nyúlik ki az Alföldre és mely helyi névül a Hegyes-Drocsa nevet viseli.”
Így jellemezte nagy geológusunk, Lóczy Lajos 1883-ban az Árpád-korban még Makra-hegységnek nevezett Zarándi-hegység vonulatát, amely valódi átmenetet képez az Aradi-sík és Erdély, az Alföld és az Erdélyi-szigethegység között.
A hegység azonban nemcsak a háborítatlan erdők és felfedezetlen ormok miatt volt számunkra érdekes, hanem a déli határát kijelölő Maros völgye miatt is, ahol szinte minden településre jut egy-egy főúri kastély. Ezek a megvénült épületek fültanúi voltak víg grófkisasszony-kacajoknak, fényűző bálok vonósnégyeseinek, és magyar urak nemzetépítő terveinek, de rabló hordák kurjongatásainak és perzselő lángok lobbanásának is. Míg a török- és romándúlások vörösre festették a Maros vizét, odafent a hegyek védett zugaiban egyre-másra szaporodtak az ortodox fatemplomok.
Arad után rögtön itt van például Lippa, amely a tatárjárás után épült várával évszázadokon keresztül „Erdély nevezetes fő végházát" jelentette. Károly Róbert alatt lett jelentős város, maga a király is gyakran tartózkodott itt, állítólag még királyi pénzverdét is létesített Arad vármegye akkori legnagyobb városban, de ő alapította a ferences kolostort is. Buda eleste után már özvegy Izabella királynénak, a gyermek János Zsigmondnak, s magának a Szent Koronának lett a menedéke. Aztán komoly harcok színtere lett, gyakran cserélt gazdát a törökök és a magyarok között. Ennek a korszaknak utolsó tanúja a török bazár elég lehangoló állapotú épülete. A török harcok idején megfogyatkozott magyarok helyére előbb szerbek, majd románok és németek is érkeztek, így mára elenyésző kisebbségbe került a magyarság. A város nevezetes szülöttje a márciusi ifjak egyike, Degré Alajos, kinek emléktábláját a román liberálisok pártházán találjuk.
Korunk utazója azonban nem feltétlen Lippa, sokkal inkább Máriaradna kedvéért választja az autópálya helyett a Maros völgyében kanyargó utat. Jancsó Benedek írta le 1901-ben, hogy „Mikor Lippa a törökök kezébe került, a kapisztráni Ferenc-rendi szerzetesek a Maros jobb partján emelkedő hegyek erdőségeibe menekültek s ott fából egy kis kápolnát építettek.”
Így kezdődött történelmi hazánk, a Regnum Marianum egyik legnagyobb hatású búcsújáró helye, Máriaradna története. A magyarság Mária-kultuszának erejét mutatja, hogy minden viszontagság ellenére évről évre ma is ezrek zarándokolnak a radnai Szűzanyához.
Máriaradna mellett, a Solymos torkolatánál, Lippával átellenben épült Solymos vára. Kétségkívül azok közül való, melyek a tatárjárás után nemsokára épültek, ha csak nem hiszünk a népnek, mely szerint ezt és a világosi várat is a tündérek emelték. „1278-tól folytonosan emlegetik okleveleink a solymosi várat, melyet maga Hunyadi János állíttatott helyre, s ő alakíttatta át azt renaissance-modorban, úgy hogy az utóbb a Bánffyak s mások kezére került várban időnként szívesen tartózkodott I. János király özvegye, Izabella is. Déli s délkeleti oldalát meredek szirtek s az itt igen ragadó Maros védelmezték. A württembergi krónika meg is írta róla, hogy a vár „megvíhatlan" és nem alaptalanul, mert Begler bég – bár Lippát megvette – Solymost nem bírta megkeríteni. E vár a 18. század közepéig lakható állapotban volt; őrség is feküdt benne.”
Ahogy fentebb említettük, a Maros völgyében egymást érik a kastélyok, persze a könyörtelen idők nyomán legtöbbször már csak szürke, élettelen romokkal találkozunk. Így van ez a Solymos után következő Odvoson és Konopon is. Bulcs kastélyát a magyar nemesi címet nyert román nemzetiségű Mocsonyi család építette az 1850-es években. A két világháború között Mocsonyi Antal, II. Károly román király udvari fővadásza élt benne. A kommunizmus már termelőszövetkezetet, majd tüdőgondozót költöztetett a vaskos falak közé, de ma már csak egyetlen lakója van az épületnek: az enyészet…
Valamelyest szerencsésebb helyzetben találjuk Kápolnáson a Mocsonyi–Teleki-kastélyt. Igaz, nem látogatható, hisz pszichiátriai szanatórium működik benne, így csak madártávlatból, drónnal vehettük szemügyre Mocsonyi Sándor egykori úrilakját. Micsoda jelkép, hogy a Kis-Trianon kastély mintájára építették még az 1860-as években, mit sem sejtve arról, hogy jó félévszázad múlva a saját halálos ítéletét fogják aláírni abban az elátkozott versailles-i épületben.
A szomszédos soborsini kastély sorsa is jelképe a vidéknek: 1784-ben előbb betyárok rabolták el innen Forray András alispánt, majd a parasztok dúlták fel a kúriát, csakúgy, mint 1848-ban. Később a Nádasdy, majd a Hunyady család lakta, 1943-ban I. Mihály román király vásárolta meg, de két esztendő múlva államosították, hogy aztán Ceaușescu villája legyen. Ma újra a román király birtokolja.
Zám kastélyát nemcsak a románok pusztították 1784-ben, de kivételesen még a magyar honvédek is 1848-ban, miután hírét vették, hogy birtokosa, Jókai Mór legendás regényhőse, Hunyad vármegye főispánja, Nopcsa László részt vett az erdélyi románok balázsfalvi gyűlésén. Marospetres romos kastélyától már felkanyarodunk a hegyek közé, hogy meghódítsuk a hegység legmagasabb csúcsát, a 836 méter magas Solymost. Itt egy apró csodát rejt a vadon: Trojás dombra szúrt ortodox fatemploma 1782-ben épült. A falu néprajzi jelentőségét mutatja, hogy 1917-ben Bartók Béla 18 dalt gyűjtött a falubeliektől.
Még egy völggyel nyugatabbra találjuk a hegység régi fakitermelő központját, Marosszlatinát. A települést környező erdő egy tragikus eseménnyel írta be magát a magyar irodalomtörténetbe. Amikor Madách Mária 1841-ben özvegyen maradt két gyermekével, a gyászévek elteltével feleségül ment Balogh Károly dragonyos kapitányhoz. A kapitány Erdélyben Bem seregében a szabadságharc oldalán harcolt, 1849. júniusában megsebesült, ekkor felesége a hír hallatára gyermekével meglátogatta őt Temesváron.
A házaspár két ökrös szekérrel Nagyváradra indult, 1849. augusztus 16-án értek Marosszlatinára. Ahogyan Madách Mária inasa mesélte:
Madách Imre a hír hallatára mélyen megrendült, s meginogott hite az istenadta népben is, aki ezek szerint még nem érett meg a szabadságra...
Efféle történeteket tud csak az ember megidézni ezen a tájon, miközben a Solymos csúcsára igyekszik. Merész történelmi és földrajzi kanyarulatokkal szegélyezett utunkra a Solymosról visszatekintve van mit összegezni: szerencsésebb geopolitikai helyzetben akár a Loire mentét is idézhetné a tájék, így viszont a derű helyett a gyötrelmet olvashatjuk le megsebzett ábrázatáról. Ám azt se feledjük, hogy Máriaradna vigaszát is ezen a vidéken találjuk.
Megjelent a Magyar7 2025/31.számában.
