A mai napig torzítják a Horthy-képet a negatív toposzok - nagyinterjú Gali Mátéval
Nyolc évtizede zárult le a Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett korszak. Milyen sikereket hozott a Trianon utáni újjáépítés, a konszolidációs politika? Miként állt a társadalom az országgyarapításhoz, miért változtak a revíziós célok? Hogyan alakult az elmúlt évtizedekben az 1920 és 1944 közötti negyedszázad megítélése? Milyen emlékezetpolitikai viták zajlanak napjainkban? Gali Máté történészt, a Mathias Corvinus Collegium kutatótanárát kérdeztük.
Nyolcvan éve a sikertelen kiugrási kísérlettel zárult le az a negyedszázad, amelynek meghatározó politikusa volt Horthy Miklós. Indokolt ezt az időszakot Horthy-korszakként azonosítani?
Teljes mértékben, hiszen a kormányzóvá választásától, 1920. március 1-től az 1944. október 16-i lemondásáig Horthy volt az államfő. Az már más kérdés, hogy a politikai berendezkedés alapjait a korlátozott választójoggal, valamint az Egységes Párt nevű nagy kormányzópárttal gróf Bethlen István miniszterelnök, a magyar reálpolitika kimagasló alakja rakta le.
Mennyiben volt a Horthy-korszak a dualizmus korában kialakult politikai rendszer folytatása?
Az államforma például mindkét időszakban királyság volt. A dualizmus idején és a Horthy-korszakban is beszélhetünk hegemón többpártrendszerről, amelyet nagy kormányzópártok domináltak. A sajtóviszonyok 1867 és 1918, illetve 1920 és 1944 között egyaránt sokszínűek voltak.
A fentebb említett Bethlen például 1918-at megelőzően erdélyi regionális politikus volt, akiből 1921-ben kormányfő lett. Ő a parlamenti bemutatkozó programbeszédében le is szögezte, hogy „a régi jelszavak elkoptak”, és „a politikát ott, ahol Tisza István elhagyta, újrakezdeni nem lehet”. Aztán 1922-ben mégis visszaállította vidéken a dualizmus kori nyílt szavazást...
A Horthy-korszak első évtizedét Bethlen miniszterelnökhöz kötődően konszolidációként írja le az utókor, amikor a trianoni békediktátumot követően nemcsak a politikában és a gazdaságban, de például a szellemi életben is újjáépítés zajlik. Mennyire tekinthető sikeresnek ez az időszak?
A húszas évek végére például több gazdasági mutatóban is sikerült megközelíteni vagy felülmúlni a világégés előtti szintet. Gróf Klebelsberg Kuno 1922-től 1931-ig tartó kultuszminisztersége idején pedig a magyar kultúrtörténetben máig páratlan fejlesztések történtek. Ötezer népiskolai tanterem és tanítói lakás épült. A pozsonyi egyetem Pécsett, a kolozsvári pedig Szegeden talált új otthonra az impériumváltás után. Külföldön Collegium Hungaricum néven magyar intézetek létesültek, ahonnan európai látókörű, hazájukat szerető, felelős értelmiségiek kerültek ki, akik utóbb társadalmilag megbecsült állásokba kerültek, és komoly szakmai pályát futottak be. Gondoljunk csak Keresztury Dezső irodalomtörténészre, Bibó István politikai gondolkodóra, vagy Kosáry Domokos történészre.
Klebelsberg eredményei közt említette a külföldi magyar intézetek alapítását. Mennyire tudott megjelenni a magyar álláspont a külföldi államok közvéleményében? Ezt azért is kérdezem, mert sokak szerint a Trianonhoz vezető úton döntő tényező volt, hogy a nyugati közvéleménynek eltorzított értesülései voltak Magyarországról.
Klebelsberg ugyanis tudta, hogy a Trianon utáni diplomáciai elszigeteltségünkből a kulturális külpolitika révén tudunk eredményesen kitörni. Említést érdemel, hogy a harmincas években The Hungarian Quarterly címen angol, Nouvelle Revue de Hongrie címen pedig francia nyelvű folyóiratok is léteztek, melyekben a magyar szellemi és politikai élet kiválóságai arra vállalkoztak, hogy megismertessék az országot, valamint kultúránk és történelemünk értékeit a külfölddel.
A trianoni diktátum árnyékában lényegében az egész korszakot meghatározta a revíziós politika. Mennyire volt egységes annak megítélésében az akkori magyar társadalom, illetve hogyan változtak a reálisnak tartott célok az országgyarapítás tekintetében?
A társadalom túlnyomó része a nagyrevízió, a „mindent vissza” pártján állt. Bizonyos baloldali és liberális csoportosulások ezzel szemben inkább az etnikai elvű revíziót látták célravezetőbbnek. A népi gondolkodók köre pedig a határok „légiesítése”, és a Duna menti népek együttműködése mellett tört lándzsát. A trianoni határok részleges revíziója 1938 és 1941 között négy lépcsőben valósult meg, amikor a csonka ország területe közel a duplájára, a lakossága pedig a másfélszeresére növekedett. Azzal ugyanakkor a politikai vezetőink is tisztában voltak, hogy még az első világháború utáni rendezéssel elégedetlen Olaszország és Németország sem támogatja minden elcsatolt régiónk visszaszerzését. Beszédes, hogy 1939 februárjában Hans Georg von Mackensen római német nagykövet táviratot küldött Berlinbe, melyben arról értekezett, hogy Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter „igyekszik a magyar étvágyat a magyar gyomor befogadóképességéhez idomítani”. Véleménye szerint ugyanis a magyarok ragaszkodása „a Szent István-i birodalom határainak gondolatához végül is nem egyéb, mintha Olaszország Pozsonyt követelné magának, mivel az egykor az Imperium Romanumhoz tartozott”.
Mégis az első bécsi döntés idején az olaszok voltak azok, akik a németekhez képest határozottabban kiálltak a magyar érdekek mellett…
Ugyanakkor a fenti idézet is ékes példája annak, hogy ők sem pártolták az összes elszakított terület visszaadását. Gömbös Gyula kormányfő 1934-ben olyan revíziós tervezetet ismertetett Rómában, amely az etnikai érvek mellett gazdasági és stratégiai megfontolásokra is erősen támaszkodott. Példának okáért Romániával szemben a területi követelések lényegében véve csak a történeti Erdély határáig terjedtek, de a Felvidéken a nyelvhatártól északra fekvő, döntően szlovákok által lakott vidékekre sem tartott igényt.
Térjünk át a Felvidék magyarlakta részének 1938-as visszatérésére. Adolf Hitler előbb az egész Felvidéket felajánlotta a magyaroknak, ha azok támadást indítanak Csehszlovákia ellen – Horthy ezt visszautasította. Ezzel is magyarázható a németek idegenkedése a magyar revíziós törekvésekkel szemben?
A magyar kormánykörök a honvédség felkészületlensége, illetve Prágának a franciákkal és a szovjetekkel is fennálló segítségnyújtási szerződése miatt sem vállalkoztak a katonai akcióra. Imrédy Béla miniszterelnöknek ekkor mondta dühösen Hitler, hogy „aki velünk akar étkezni, annak a főzésben is segítenie kell”. Csehszlovákia felbomlása az 1938-as müncheni négyhatalmi konferencián vette kezdetét, ahol Prága többek között három hónapot kapott, hogy rendezze a lengyel és magyar kisebbségei ügyét. Lengyelország katonailag oldotta meg a kérdést, a magyarok viszont eredménytelen tárgyalásokat folytattak a csehszlovákokkal Révkomáromban.
A megállapodás értelmében Magyarország nagyjából 12 ezer négyzetkilométert kapott vissza egymillió lakossal a Felvidék déli és Kárpátalja nyugati sávjából. Az itt élők 57%-a még az 1930-as csehszlovák népszámlálás adatai szerint is magyar volt, míg az 1941-es magyar népösszeírás alapján 84%-uk vallotta magát magyarnak. Az első bécsi döntés tehát etnikai szempontból teljességgel védhető volt.
Említette, hogy a magyar–csehszlovák kétoldalú tárgyalások nem vezettek eredményre. Felmerül a kérdés, ha a határmódosítás kölcsönös megegyezés és nem döntőbíráskodás eredményeként valósul meg, akkor annak eredményei tartósabbak lettek volna?
Szerintem nem. Hiszen amikor a magyar küldöttség 1944 októberében Moszkvában aláírta a fegyverszüneti egyezményt, abban Magyarországnak minden 1937. december 31-e után visszaszerzett területéről le kellett mondania. Ráadásul az 1947-es párizsi békeszerződés értelmében még az úgynevezett „pozsonyi hídfő” is Csehszlovákiához került.
Utólag úgyszintén többen felvetik, hogy a magyar–szlovák viszony 1938–39-ben hamar elmérgesedett, és a világháború alatt végig feszült maradt. Nem lehetett volna enyhíteni rajta?
Ennek fényében sajnos nem meglepő, hogy a Jozef Tiso vezetésével 1939 és 1945 között létező Szlovák Államban a magyar kisebbséget politikai és kulturális téren is diszkriminatív intézkedések sújtották.
Tudjuk, hogy a revíziós politika nem hozott tartós eredményt. A politikai elit tisztában volt az országgyarapítások kockázataival?
Természetesen tisztában voltak, ám ahogyan fentebb is említettem, össztársadalmi akarat és nyomás nehezedett az elitre a revízió miatt.
A visszatért vidékek magyar lakossága szintén lelkesedéssel fogadta a revíziót. Horthy írta az emlékirataiban a komáromi és kassai bevonulásáról: „Aki, úgy, mint én, látta mindkét városban az öröm megható és keresetlen kitöréseit, aki látta, mint borultak az emberek egymás karjába, vagy hullottak térdre az út mellett, és hogyan sírtak örömükben, az megértette, hogy valódi felszabadulás ment végbe – mégpedig háború és minden vérontás nélkül.”
A történészek között számos vita van a Horthy-korszak utólagos megítéléséről. Hol tartanak napjaink emlékezetpolitikai vitái?
A Horthy-korszakról már kortárs gondolkodók jelentettek meg értelmezéseket, gondoljunk csak Szekfű Gyula történész Három nemzedékére, vagy Weis István jogtudós-szociológus A mai magyar társadalom című kötetére. A korabeli művek nagyobbrészt támogatták a revíziót, és a kormányzó személyéhez jóindulattal viszonyultak. Persze fogalmaztak meg kritikákat is, mint Szekfű az úgynevezett „neobarokk társadalomról”.
Utóbbi ráadásul a radikális jobboldali falukutató, Oláh György 1928-as könyvének címe, amely azonban tökéletesen beleillett az államszocialista rendszer emlékezetpolitikájába, ezért átvették azt. A rendszerváltoztatás után a Horthy-korszak megítélése sokszínűvé vált. Napjainkban a legélesebb viták a zsidókérdésben, a szociálpolitika körül, a külpolitikai mozgásterek és kényszerpályák kettősségénél, valamint Horthy Miklós személye és politikája körül csúcsosodnak ki.
Ne menjünk el a kérdés mellett, hogyan lehet a legpontosabban jellemezni Horthy kormányzót, ha eltekintünk a végletektől?
Röviden és tömören Horthy javára írható, hogy 1921-ben megakadályozta IV. Károly király két visszatérési kísérletét, ami az utódállamok fegyveres beavatkozását vonhatta volna maga után. Képes volt arra, hogy felismerje a saját korlátait, ennek is köszönhető olyan miniszterelnökök kinevezése, mint Bethlen István és Kállay Miklós. Az 1941-es hadba lépésünk után igyekezett minimalizálni az ország háborús szerepvállalását.
Hibája volt, hogy nem nyúlt egy levelében még általa is „elavult és egészségtelen” jelzőkkel illetett fölbirtokrendszerhez. Noha nem ő kezdeményezte, mégis aláírta a zsidótörvényeket. Az emlékiratában a mind nagyobb német befolyásra hivatkozott, holott az 1938 tavaszán elfogadott első zsidótörvény esetében arról még nem beszélhetünk. 1944-ben pedig a vidéki zsidóság deportálásának megakadályozása érdekében erélyesebben kellett volna kihasználnia a mozgásterét, amely aztán a budapesti zsidóság nagyobb részének megmentésénél sikerült is neki.
Megjelent a Magyar7 2024/42. számában.
