A mai napig élnek mítoszok Mohácsról, de a csatáról egyre többet tudunk - interjú Varga Szabolcs történésszel
Mi vezetett Mohácshoz? Elkerülhető lett volna a katasztrófába torkolló csatavesztés? Milyen mítoszok rakódtak az utókor emlékezetében a kereken ötszáz éve zajlott csatára, és hogyan árnyalják a képet a legújabb történettudományi kutatások? Varga Szabolcs történészt, a téma elismert kutatóját kérdeztük.
A közeledő kerek évforduló ismét jobban ráirányította a figyelmet a mohácsi csatára. A közvéleményt változatlanul az foglalkoztatja leginkább, elkerülhető lett volna a következményeiben katasztrofális csatavesztés? Tud erre a felvetésre egyértelmű választ adni a történettudomány?
Ha a Mohácshoz vezető folyamatokat mérlegre tesszük, a válasz eléggé egyértelmű.
Szemléletes példa, hogy a frissen meghódított Egyiptom gyakorlatilag önmagában háromszor nagyobb bevételt biztosított az Oszmán Birodalomnak, mint amennyivel a korabeli magyar állam számolhatott. Ez az erőeltolódás a három-négyszeres, a gazdasági erő tekintetében még nyomasztóbb túlerő, amely rendkívül látványos a Hunyadiak korához képest, történelmi távlatban azt igazolja, hogy az oszmánokkal szembeni döntő katonai vereség az adott viszonyok között saját belső erőből elkerülhetetlen volt. A Mohácshoz vezető út, a korabeli magyar döntéshozók diplomáciai és katonai erőfeszítései a részleteket illetően persze számos további összefüggést vetnek fel, de az adatok ismeretében a legvalószínűbb forgatókönyv valósult meg, és inkább a vereség elkerülését lenne nehezebb megmagyarázni.
Az utókor a mohácsi vészt leginkább azzal magyarázta – s ez még ma is széles körben elfogadott állítás –, hogy a csatavesztéshez és a magyar állam összeomlásához a belső megosztottság vezetett. Mennyire tehető felelőssé az országot irányító korabeli elit a mohácsi vereségért?
A Jagellók, főként a Mátyást a trónon követő II. Ulászló megítélése a magyar történetírásban az indokoltnál jóval negatívabb. A képet azonban mindenképpen árnyalja, hogy a Jagellók komoly diplomáciai eredményeket tudtak felmutatni, és a Mátyástól megörökölt államszervezet is tovább működött, az már más kérdés, hogy milyen hatásfokon. Gondolok itt a már Mátyás idején is túlfeszített, sokszor törvénytelenül kivetett adók beszedésére. Ulászló a közvélekedéssel ellentétben ezeket szintén beszedte, csak a törvényes keretek között maradt. Az összképet tekintve a Mohácshoz vezető úton ezzel együtt is fajsúlyosabbnak érzem a külső tényezőket, a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom közötti erőviszonyok felborulását. Természetesen komoly viták voltak az országgyűlésen, de ez egyrészt a korban természetes volt, másrészt inkább tekinthető az oszmán fenyegetés következményének, mint a tragédia előidézőjének.
Moháccsal kapcsolatban azt is gyakran felveti az utókor, hogy a keresztény Nyugat magára hagyta Magyarországot az oszmán túlerővel szemben. Volt-e realitása annak, hogy a Magyar Királyság európai összefogással tartóztassa fel az oszmán haderőt?
Európán nem lehet számonkérni az egységet, hiszen elég a térképre tekinteni: a természete volt a megosztottság. Ebből kifolyólag mi sem vettünk részt az Ibériai-félsziget felszabadításában, és nem adtunk kellő segítséget a balkáni országoknak, miközben az élethalál harcukat vívták. A közös fellépés elmaradásában szerepet játszott még a földrajzi távolság – vajon hogyan értek volna ide itáliai csapatok időben – és az ekkor már meglévő államrezon, miszerint minden országnak megvoltak a saját prioritásai. Épp ezért illúzió az egységben bízni, és tragédia, hogy a Magyar Királyságnak valóban nem volt más esélye a hatalmassá hízó oszmánokkal szemben, miközben a Habsburgok és a Francia Királyság rivalizálása élesen megosztotta a korabeli Európát. Még az osztrák tartományokkal és a lengyelekkel lehetett volna valamit kezdeni, és Mohácsot megelőzően leginkább éppen erre irányultak a Magyar Királyság diplomáciai erőfeszítései, és voltak is kézzelfogható eredmények. Sajnálatos tény azonban, hogy a Jagellók cseh és lengyel ága között nem alakult ki szorosabb együttműködés, így az érdemi lengyel segítség Mohács előtt elmaradt.
A mi lett volna, ha felütésű kérdéseknek kevés történelmi relevanciája van, de Mohácsot követően többször is felmerült, más helyzetben találta volna az oszmán támadás Magyarországot, ha sikerül Mátyás terve, és német-római császárrá választják, vagy éppen Bakócz Tamás a pápai trónra kerül? Ezeknek a felvetéseknek történészi szemmel mekkora realitása van?
Azt a vélekedést, hogy Hunyadi Mátyás azért igyekezett megszerezni a német-római császári címet, hogy a birodalom erőforrásait az oszmánok ellen fordítsa, semmilyen korabeli forrás nem támasztja alá. Ez a felfogás a magyar történetírásban a 19. században jelent meg, annak igazolásául, miért viselt háborúkat Mátyás nyugati irányba, ahelyett, hogy a török ellen fordította volna az ország erejét. Ráadásul azt is érdemes figyelembe venni, hogy Luxemburgi Zsigmond korától eltérően a 16. század elején a Német-római Birodalom már csak egy volt a rivalizáló európai hatalmak közül. Bakócz Tamás Mohács előtt néhány évvel valóban közel került ahhoz, hogy a pápai trónra üljön, de a már említett Habsburg-francia rivalizálás a pápaság erejét is nagyban korlátozta. VII. Kelemen pápa pénzzel és diplomáciai támogatással is segítette a török elleni harcot a mohácsi vész előtt, nagyobb létszámú zsoldoshadsereget azonban nem tudott küldeni, mert a nyugati nagyhatalmak erejét lekötötték a maguk háborúi, így hiábavalóak voltak a pápa felszólításai. A külső körülményeken érdemben az sem változtatott volna, ha Mohácsot megelőzően magyar pápát választanak.
Mohácsot követően felmerült: ahelyett, hogy az ország reménytelen harcba bocsátkozott az oszmánokkal, meg is egyezhetett volna velük, elkerülve a véres pusztítást. A következmények ismeretében nem lett volna elfogadhatóbb kompromisszum, ha a magyar vezetés rábólint az állítólagos „szulejmáni ajánlatra”?
Az Oszmán Birodalom valódi terveit nem igazán ismerjük. Bár felmerült, hogy a nyugati irányú hódításainak valóban nem a Magyar Királyság, hanem Bécs vagy Köln volt a végcélja, ám ez inkább a dezinformáció és a propaganda sajátos elegyének tekinthető.
A pillanatnyi békéből azonban a balkáni államok sorsa következett volna, miközben ugyanúgy háborús terület az ország, csak mi már kizárólag oszmán segédcsapatokként veszünk benne részt. Ahogy az erdélyi csapatokkal történt mindez a 16–17. században. Ahogy az Oszmán Birodalom folytatta volna nyugati irányú terjeszkedését, a feltételek egyre szigorúbbak lettek volna, és idővel elkerülhetetlenül a magyar államiság bukásához vezettek volna.
Mérlegre téve, hogy a másfél évszázados hódoltság idején elhúzódó háborúk színterévé vált a magyar etnikai törzsterület, átrajzolva a Kárpát-medence néprajzi térképét, a politikai alávetettség nem lett volna elfogadhatóbb ár?
A mérleg másik serpenyőjében pedig az van, hogy egy ilyen alávetettségnek a magyar államiság folytonosságát biztosító rendiség biztosan áldozatul esett volna. Ahogy az például Szerbiában történt.
Vagyis Magyarország menthetetlenül balkanizálódott volna?
Igen, azt gondolom. Annak minden politikai, társadalmi és gazdasági következményével együtt.
Rátérve az ütközet közvetlen előzményeire, szintén gyakran felmerülő kérdés, miért éppen Mohácsnál, egy számára kedvezőtlen terepen vállalt csatát a magyar haderő az oszmánokkal?
A magyar vezetést Mohács előtt megosztotta, hogy mit csináljanak, hol vállalják a döntő ütközetet. Mohács abból a szempontból logikus helyszín volt, hogy Pétervárad elestét követően itt volt az utolsó dunai kikötő déli irányba, ahová utánpótlás érkezhetett. Az már más lapra tartozik, hogy a folyóvizek által övezett csatatérről a menekülési útvonalakat valóban könnyű volt elzárni, és ez hozzájárult ahhoz, hogy a magyar haderő katasztrofális veszteséget szenvedjen. Mondjuk az is igaz, hogy egy háromszor nagyobb hadsereggel szemben nem létezik jó csatatér.
A csata lefolyásáról van egy kialakult képe a közvéleménynek: az első magyar roham után a törökök felőrölték a magyar sereget. Mennyire felel meg ez a valóságnak?
Az elmúlt években a csata helyszínén végzett kutatásoknak köszönhetően ma már pontosabban látunk az ütközet egyes szakaszait illetően. Jobban értjük, miért vállalkozott a látszólag öngyilkos rohamra a magyar haderő Tomori Pál vezetésével, akinél az adott pillanatban alkalmasabb hadvezért aligha találhattak volna.
Az erőviszonyok kapcsán továbbra is a korabeli forrásokra támaszkodhatunk, ennek alapján jelentős, közel háromszoros számbeli és fegyverzeti fölényben voltak az oszmánok. Megjegyzést érdemel viszont, hogy a magyar hadsereg a kor viszonyaihoz és az ország lehetőségeihez képest jelentős erőnek számított, összevetve akár a Hunyadiak korával.
A mohácsi katasztrófa egyik okozójának utólagosan sokan Szapolyai Jánost tartották, mondván, tudatosan késlekedett, hogy távol maradjon a csatától, és megőrizze erőit a későbbi pártharcokra. Ez valós felvetés, vagy ugyancsak a mítoszok sorát gyarapítja?
Szapolyait a mohácsi vereség felelősévé tenni szerintem megalapozatlan. Egyfelől az általa vezetett néhány ezer fegyveres aligha befolyásolhatta volna az ütközet kimenetelét, másrészt aligha képzelhető el, hogy a II. Lajoshoz hű emberei szó nélkül tűrték volna a pártütését. Azt hiszem, az igazsághoz akkor állunk a legközelebb, ha leszögezzük, a róla kialakult képet a Mohács utáni történések formálták. A Habsburgokkal lojális történetírók értelemszerűen negatív színben tüntették fel Szapolyait. A legújabb kutatásokból C. Tóth Norbert rekonstruálta az 1526. évi erdélyi mozgósítást, és ez megerősítette, hogy az árulás vádja tarthatatlan.
A mohácsi csatavesztésről az a kép él, hogy gyakorlatilag lefejezte a korabeli magyar elitet – nemcsak a király, de a főnemesség és a főpapság jó része is ott veszett a csatamezőn. Ezt a vélekedést alátámasztják a tények?
Az újabb kutatások azt igazolják, hogy mindkét oldalon súlyosak voltak a veszteségek. Az oszmánok veszteségei, ahogy utaltam rá, elsősorban a rohamozó magyar lovasság első hulláma által elért janicsár és szpáhi alakulatok soraiból kerültek ki.
Ismert, hogy az uralkodó is az életét vesztette, ahogy számos báró és zászlósúr. A legnagyobb arányú veszteséget a főpapok szenvedték el, ami azzal is magyarázható, hogy kevesebb katonai tapasztalatuk volt, mint a fegyverforgató főuraknak. Vagyis túlzás nélkül állítható, hogy a magyar katonai és főleg az egyházi elit jó része ott maradt a csatamezőn.
Ötszáz év telt el Mohács óta. Többször utalt rá, hogy az emlékezetpolitika mítoszokat épített a csatavesztés köré. Hogyan tudja árnyalni a történettudomány a Mohácsról a közvéleményben élő képet?
Mohács nem csupán egy csatavesztés, hanem egy utólag felépített szimbólummá, a magyar sors és a nemzeti tragédiák mementójává, virtuális és valóságos emlékhelyévé vált. Az 1526-os vereség azonnali traumát okozott, de ekkor még nem a „nemzethalál” jeleként, hanem egy világbirodalomtól kapott pofonként értelmezték, amelyből az ország megpróbált felállni. A csata legfontosabb korai leírásai – Brodarics István szemtanúi beszámolója és Istvánffy Miklós későbbi munkája – még nem a reménytelenséget sulykolták.
Trianon után Mohács emlékezete összefonódott a modern országvesztéssel, és a magyar történelmi tragédiák sorába (Világos, Trianon, 1956) tagozódott be. A Kádár-korszakban, különösen az 1976-os 450. évfordulón és a Mohácsi Történeti Emlékhely kialakításakor, a történelmi tényeket sokszor a szocialista ideológiához és aktuálpolitikai érdekekhez igazították. A legújabb kutatások azt a célt szolgálják, hogy elhordják a csatára rakódott évszázados ideológiai rétegeket. Egyrészt a tömegsírok tudományos feltárása segít méltó emléket állítani az áldozatoknak, másfelől a vereség ellenére a kutatások azt emelik ki, hogyan élt túl a magyarság a csata után, és hogyan tudta megőrizni kulturális és intézményi alapjait a hódoltság alatt is. Jelenleg tényterápia zajlik Mohács kapcsán a magyar társadalomban, ami esélyt ad egy egészségesebb nemzeti önképnek.
Megjelent a Magyar7 2026/35. számában.
