A magyar tengert ismét átszelve, avagy egy Balaton-átúszás történetének folytatása
Immáron 42. alkalommal rendezték meg Magyarország egyik legnépszerűbb és legikonikusabb tömegsportrendezvényét, a híres Balaton-átúszást. Tavaly voltam „első bálozó”, idén pedig újra nekivágtam átszelni a magyar tengert. Izgalmas, küzdelmes, fárasztó és élményekkel teli utazás volt ez!

A 16 éves átok megtört és egy álom tavaly valóra vált, hogy sikerült abszolválnom az 5,2 km-es távot, mely Révfülöp és Balatonboglár között valósul meg minden éven.
Az ikonikus versenynek, amely egyre népszerűbb lett az utóbbi években, rengetegen vágnak neki minden éven.
Idén több mint 11 ezer résztvevő indult el a versenyen, mely abszolút rekordnak számít.
Ahogy tavaly, úgy idén is az időjárás miatt, a tervezetthez képest egy nappal később, vasárnap rendezték meg az úszóversenyt. A reggeli órákban még kellemes volt az idő, ám délelőtt már felélénkült a szél, és a hullámok is egyre nagyobbak voltak, ezért is döntöttek úgy a szervezők, hogy délelőtt tizenegy környékén a rajtot felfüggesztik két órára. Szerencsére én már akkor vízben küzdöttem meg az egyre erősödő hullámokkal, de szép lassan csak felvettem az utazótempót, és haladtam a magam gyorsúszásában tovább.
Már a tavalyi Balaton-átúszásom után eldöntöttem, hogy ha tehetem, akkor minden évben nekivágok a távnak és hagyományt teremtek. Igaz, a keresztapukámat és az apukámat idén még nem sikerült rábeszélnem, hogy egy közös "Hajtman-úszással" csináljuk végig a távot. Idén két ismerősömmel, Csonka Ákossal és Méry Jánossal utaztam le. A vízbe tízkor csobbantunk, azaz a szél és a hullámok már javában felerősödtek a magyar tengeren, így ismét nagy kihívás volt előttem.
Szokás szerint gyorsúszással kezdtem a távot. Természetesen ahogy az nálam rutinszerűen szokássá vált, a hullámok mellett a légszomjjal és az izgulással is meg kellett birkóznom az elején. Az első kilométer után kellett egy kis energiautánpótlás, ezért öt percre kénytelen voltam megkapaszkodni egy csónakban. Egy nagy levegő, és folytattam is tovább. Egy kis idő után nyugodtabban haladtam, és lassan kezdtem magamra találni, fel tudtam venni azt a ritmust, illetve az utazó tempót, melyet az uszodában rutinosan elsajátítottam. A körülmények azonban közel sem voltak olyanok, mint egy klasszikus uszodában, a hullámok még a vége felé sem csitultak, sőt, folyamatosan fodrozódott a víz, szokni kellett hát a gondolatot, hogy ebből bizony "hullámos" befutó lesz.
Végül három óra húsz perc alatt teljesítettem a távot.
A tavalyihoz képest ez húsz perccel rosszabb idő. Természetesen lehet azt arra fogni, hogy idén sokkal nehezebbek voltak a körülmények, végig hullámzó vízben kellett úszni, de ha az ember sokkal jobban komolyabban veszi a felkészülést, akkor eléri a célját. Úgy gondoltam, hogy a tavalyi edzések elegendőek lesznek ahhoz, hogy három óra alatt érjek be. Ez volt ugyanis a cél, melyet el szerettem volna érni, de ez most nem sikerült. Sebaj, legalább van motiváció, és edzeni is többet fogok, hogy ez sikerüljön. Annak viszont örülök, hogy ezt a kihívást újra abszolváltam, és mindenkinek csak ajánlani tudom. A hosszútávú sportversenyek több dologra is megtanítják az embert.
Elsősorban kihívásra, szívósságra, alázatra és a sport iránti tiszteletre készteti és készíti fel az embert fizikailag és mentálisan is.
Az pedig egy fantasztikus érzés, mikor egy ilyen hosszú táv után visszagondol az ember, hogy milyen nagyot küzdött. Azt hiszem, Vörösmarty Mihály gondolatai nagyon is ide illenek: