„A magyar szabad és védtelen préda”
"Soknemzetiségű államot néhány év alatt nemzetállammá alakítani csakis genocídiummal, genocídiumot megközelítő állapot megteremtésével lehet. Tudjuk, átestünk rajta, és utána még évtizedekig hallgatni is kellett róla, tovább súlyosbítva ezzel az elszenvedett traumákat." - A bevezetőben idézett mondt Vadkerty Katalin történész A kitelepítéstől a reszlovakizációig című kötetéből származik. Pontosabban annak egyik elődkönyvéből, A deportálások címűből. A (cseh)szlovákiai magyar történészek doyenjének félmúltunk tisztázása terén nagyon sokat köszönhetünk.
Ő volt az, aki a rendszerváltoztatást követően három kötetben dolgozta fel történelmi kataklizmáinkat, a reszlovakizációt, a deportálásokat és a lakosságcserét. A témákat nem azok „fontossági sorrendjében", hanem a levéltári források hozzáférhetősége alapján kutatta. Majd, amikor a könyvek elfogytak, a három témát egy monumentális, immár a kronológiai sorrendet követő kiadványban összegezte, amely mára a korszak alapművének számít.
Természetesen emellett számos más történelmi és demográfiai szakmunka, illetve a kényszerű népmozgásokat visszaemlékezések alapján, alulnézetből megrajzoló forráskiadás jelent meg. Mindezeknek máig ható jelentőségét felesleges volna vitatni, de talán megjelenésük idején ez még nagyobb volt. Részben, mert áttörte a hallgatás kényszerű falát, részben pedig azért, mert a kilencvenes években még sokkal nagyobb számban éltek a deportálás és a lakosságcsere elszenvedői azok, akik nyilatkozhattak. A törvények, rendeletek, ki- és áttelepítési listák továbbra is kutathatók lesznek, de mindaz az oral history, ami akkor nem került kazettára, azóta a sírba szállt, a ma még élő potenciális interjúalanyok többsége gyermekfejjel szenvedte el a traumákat. Azok, akiknek produktív életpályáját szelték ketté tehervagonnal, ma már nincsenek köztünk.
A csehszlovák hatóságok, élükön Edvard Benešsel valóban mindent megtettek, hogy a két világháború közötti Közép-Európa demokratikus mintaállamának kikiáltott Csehszlovákiát nemzetállammá tegyék.
Edvard Beneš elnöki dekrétumai és egyéb állami rendeletek, melyeket a tematikus számunk más cikkeiben ismertetünk, 1945-ben jogi keretet adtak a német és magyar kisebbségek jogfosztásához: bizonyos rendelkezések megvonták a német és magyar nemzetiségű személyek állampolgárságát, ellehetetlenítették hivatalos helyzetüket és lehetőséget adtak vagyonuk elkobzására.
A csehszlovák kormány a magyar- és németkérdés végleges megoldásához nemzetközi támogatókat keresett. Az 1945 júliusában kelt potsdami egyezmény kimondta, Csehszlovákiának jogában áll egyoldalúan kitelepíteni a német nemzetiségű lakosságot, ugyanakkor, a szovjetek támogatása ellenére a magyarok esetében ezt nem sikerült elérni. A csehszlovák kormány azonban továbbra sem adta fel a 400 ezer „etnikai magyar" kitelepítésének a gondolatát.
A hatóságok eleinte önkéntes toborzással is próbálkoztak, kevés sikerrel. Ezt követően már csak a hatósági kényszer maradt. A deportálások 1946 októberében kezdődtek a rendőrség és a katonaság közreműködésével. A terv szerint egy-egy transzport előkészítésére 14 napot szántak, amelyet később 18-ra emeltek. A deportálásokat hátráltatta, hogy a vasútnak sem kellő számú vagonja, sem mozdonya nem volt. Például a Gútáról 1947. január 30-án indított, 82 vagonra tervezett transzport berakodását meg kellett szakítani, mert a sínek csak 50 kocsiból álló szerelvényt bírtak el. A szerencsétleneket januárban nyitott katonai teherautókkal szállították el...
A hivatalosan deklarált „munkaerőtoborzás" mellett 1947 első hónapjaiban a csehszlovák kormány a deportálásokkal akarta kikényszeríteni, hogy Magyarország kezdje meg a lakosságcserét. Közben a magyar kényszerközmunkások egy része illegálisan hazatért. Az 1948-as kommunista hatalomátvételt követően, augusztus 30-án kelt kormányhatározat értelmében a deportáltak hazatelepítését 1949. május 1-jéig be kellett fejezni. Ám nem mindenkinek volt hova hazatérnie, volt, akinek az ingatlanjába szlovák telepesek költöztek. A csehországi kényszermunka mintegy 41 ezer főt érintett. De ők legalább visszatérhettek a szülőföldjükre.
Még jóval a deportálások megkezdése előtt, 1946. február 27-én írta alá Budapesten a már említett Clementis és Gyöngyösi János külügyminiszter a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményt. A csehszlovák tervek szerint „annyi hivatalosan kijelölt szlovákiai magyar kénytelen elhagyni a szülőföldjét, ahány magyarországi szlovák jelentkezik önként, s kéri az áttelepítését. A csehszlovák kormány, főként a szlovák politikusok nagy reményekkel kezdték meg a toborzást" – írja Vadkerty Katalin. 700 aktivista járta a magyar vidéket, minden földi jót ígérve az ottani szlovákoknak. Terveikben akár 150 ezer jelentkezővel is számoltak, de csak 73 273 személy akart „hazatelepedni". A csehszlovák hatóságok viszont az egyezményben lefektetett reciprocitást alaposan túllépve, 89 660 felvidéki magyart telepítettek Magyarországra.
A magyarországi szlovákokat 613 transzportban 20 288 vasúti kocsi és 8926 teherautó hozta Csehszlovákiába, míg a szlovákiai magyarokat 527 transzportban 49 571 vasúti kocsi vitte el. A lakosságcsere egyenes folytatása volt a déli, homogén etnikai tömb két világháború között kolonializációkkal megkezdett fellazításának. A lakosságcsere és a deportálások – bár céljaik és módszereik részben különböztek – együttesen radikálisan, máig ható formában módosították a dél-szlovákiai magyarság társadalmi és demográfiai helyzetét. Amikor az évtizedenként ismétlődő népszámlálások során a népfogyatkozás okait keressük, közéjük kell sorolnunk a kitelepítettek nem ide született gyermekeinek, unokáinak hiányát is.
