A magyar sakkozás legnagyobb alakja
A magyarországi sakkozás kezdeteiről nem sok ismeretünk van, de egy magyar emberhez köthető 10. századi sírban 8 darab üveg sakkfigurát találtak, talán ez lehet az első utalás arra, hogy a játékkal őseink is kapcsolatba kerülhettek.
Viszont történeti források szólnak arról, hogy az 1335-ben tartott háromkirályi visegrádi találkozón Károly Róbert magyar király egy szépen kivitelezett sakk-készletet is ajándékozott János cseh királynak. Néhány magyarországi vár régészeti feltárásakor előkerültek szarvasagancsból faragott 14. és 15. századi sakkfigurák és egy sakkasztal maradványai is, de magáról a sakkjátékról nem találni összefoglaló szöveget.
A magyarországi sakkozás hírnevét azonban a pozsonyi születésű Kempelen Farkas alapozta meg „sakkautomatájával”, amelynek Európa és később Amerika is a csodájára járt, noha tudjuk, hogy maga az alkotója is csak afféle elmés mutatványnak szánta, hiszen egy törpe termetű kiváló sakkjátékos lapult meg benne és az igazán mesteri megoldás az volt, ahogy belülről különböző tükrök és mechanikus eszközök segítségével mozgatta a figurákat, azt a látszatot keltve, hogy a „gép” sakkozik.
A magyar sakkozás későbbi nagy sikerei tehát nem a semmiből születtek és bár a férfiak körében mindmáig nincs magyar sakkvilágbajnok (a nőknél Polgár Zsuzsa megszerezte ezt a címet 1996-ban), több olyan kiváló magyar sakkozó is volt, akik nagy eséllyel küzdhettek volna a világbajnoki trónért.
Szegeden született 1870. március 3-án. Géza 1880–1889 között a szegedi piaristák gimnáziumában tanult, majd Zürichbe ment, ahol a műegyetemre jelentkezett, de ott nem sok időt töltött, hanem hazatért és műszaki rajzolóként helyezkedett el. 1903-ban fél évet hallgatott a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen, miközben egy polgári fiúiskolában mennyiségtant és mértant oktatott egészen 1908-ig. Ekkoriban már versenyekre is járt, hiszen kisdiákként megtanult sakkozni és ebben egyre jobb eredményeket ért el. Nem tudta azonban magát elszánni arra, hogy kizárólag a sakkból éljen meg, ezért munkahelyén állandó gondot jelentett, hogy fizetetlen szabadságot kérjen egy-egy versenyen való részvétel idejére.
1908-ban az Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztár tisztviselője lett, egy évvel később véglegesítették és egyre feljebb haladva a hivatali ranglétrán a Nyugdíj Osztály vezetője volt 1919-ig, amikor a kommunisták hatalomra kerültek és őt megbízták a Színházakat Kommunizáló Bizottság négy szakosztálya gazdasági ügyeinek az intézésével. A kommün bukását követően emiatt elbocsátották az állásából és 1920-ban egzisztenciális okokból családjával külföldre távozott. Eleinte Ausztriában és Németországban élt, majd Hollandiában töltött egy időt, végül Angliában telepedett le. Az emigrációban ismét versenyszerűen kezdett sakkozni, hogy el tudja tartani a családját. Ekkoriban az Egyesült Államokban is járt egy körúton, ahol bemutatókat tartott, szimultánokon vett részt. 1927-ben magyarországi barátai jóvoltából „rehabilitálták” visszakapta a nyugdíját is. Ennek köszönhetően hazatért és ismét bekapcsolódott a magyarországi sakkéletbe.
1891-ben érte el első komolyabb eredményét: első lett a Budapesti Sakkozó Társaság versenyén, majd a következő évben, már egy magasabb kategóriában újrázott. A Budapesti Sakkszemle által kiírt levelezési versenyben, amely 1893 és 1897 között zajlott Charousek Rezsővel (1873–1900), a prágai születésű, de Magyarországon nevelkedett tehetséges sakkozóval végzett az élen. (Sajnos Charousek 27 évesen meghalt tüdőbajban.)
Maróczy 1894 decemberében egyik alapítója volt a Budapesti Sakk-körnek és az ebből az alkalomból rendezett versenyt is megnyerte 1895 áprilisában. Ugyanebben az évben aratta első nemzetközi sikerét is Hastingsben, a hagyományos karácsonyi viadalon. Maróczy veretlenül végzett az élen és elnyerte a nemzetközi mesteri címet, s egyben Anglia amatőr sakkbajnoka is lett. 1896-ban Nürnbergben egy olyan versenyen lett második fél ponttal lemaradva a világbajnok Emanuel Lasker mögött, ahol a vert mezőnyben a nemzetközi sakkélet megannyi kiválósága végzett (Pillsbury, Wilhem Steinitz korábbi világbajnok, Siegbert Tarrasch vagy Mihail Csigorin).
A következő nemzetközi sikerére 1899-ig kellett várnia. A londoni sakktornán a világ akkori legerősebb sakkozói jöttek össze és ebben a mezőnyben a világbajnok Emanuel Lasker mögött Maróczy holtversenyben az amerikai Nelson Pillsburyvel és a lengyel származású David Janowskival második lett. Az eredményéért az akkori évi fizetésének a kétszeresét kapta font sterlingben.
1900 kora nyarán a párizsi nemzetközi sakktornán Lasker és Pillsbury mögött megszerezte a 3. helyet, majd másfél hónappal később, augusztusban a müncheni nemzetközi tornán Pillsburyvel és Carl Schlechter osztrák sakkozóval holtversenyben az élen végzett. 1902-ben meghívták a Monte-Carlóban rendezett versenyre, ahol Laskert kivéve mindenki ott volt, aki akkoriban „számított”. A hat héten át tartó 22 résztvevős tornát Maróczy nyerte Pillsbury és Janowski előtt. Bár három hónapos fizetés nélküli szabadságot kellett kivennie, az első helyezésért járó 5000 frank nyilván anyagilag kárpótolta őt.
A következő siker is Monte-Carlóhoz kötődött. Ezt a versenyt 1904-ben hat nemzetközi mester meghívásával rendezték és ők két fordulóban mérkőztek meg egymással. Az utolsó mérkőzésig Maróczy és az amerikai Frank James Marshall azonos pontszámmal az élen álltak, őket fél ponttal követte Carl Schlechter és meg is nyerte a játszmáját. Ha a két éllovas döntetlenül végzett volna az utolsó, történetesen egymás ellen játszott partiban, akkor hármas holtverseny alakult volna ki. Viszont Maróczy egy számára látszólag rosszabb állásban olyan lépést tett, amely teljesen kizökkentette Marshallt és néhány lépéssel később feladta a partit. Ezzel Maróczy megnyerte a versenyt és ezzel együtt az 5000 frankot is. A Monte-Carló-i verseny egyben a magyar sakkmester nászútja is volt, mert nem sokkal korábban nősült meg és újdonsült feleségét is magával vitte a Riviérára.
A kommün idején vállalt – egyébként teljesen politikamentes – szerepe miatt kénytelen volt külföldre távozni. Az 1920-as években több pénzdíjas versenyen is elindult és bár komoly erősségű tornán már nem sikerült az élen végeznie, többször is második lett vagy az élmezőnyben végzett. Angliában megismerkedett egy tehetséges női sakkozóval, Věra Menchikkel (1906–1944), aki Moszkvában született ugyan, de apja František Menčík Csehországból került Moszkvába egy nemesi birtok intézőjeként, és itt ismerte meg feleségét, Olga Illingworthot, aki angol származású nevelőnő volt ugyanitt. Menchik 1915-ben egy sakk-készletet kapott és ettől fogva rendszeresen sakkozott. Az 1917-es forradalmat követően a család földönfutóvá vált, a házaspár el is vált. Menčík visszaköltözött Csehországba, felesége viszont két lányukkal Londonban telepedett le.
Maróczynak volt még egy tanítványa, aki később megszerezte a világbajnoki címet. Ez a holland Max Euwe (1901–1981) volt, aki ugyancsak nagy tisztelettel emlékezett Maróczy Gézára, akit barátjának tekintett. Az sem véletlen, hogy az 1935-ben Aljechinnel vívott világbajnoki párosmérkőzésén Maróczy Géza volt a szekundánsa. Egyébként ez volt az első olyan mérkőzéssorozat, ahol hivatalosan szekundánsok is közreműködtek.
1927-ben Maróczy visszatérhetett hazájába és az első hivatalos sakkolimpián a magyar válogatottat győzelemre vitte. 1932-ben veretlenül megnyerte a magyar nemzeti mesterversenyt és első ízben magyar bajnok is lett. Ezekben az években sokat fáradozott a sakk népszerűsítésén, szimultánokon vett részt, előadásokat tartott és remek elméleti könyveket állított össze a sakkozásról kezdőknek és haladóknak, a megnyitásokról és a végjátékokról. Kortársai szerint a végjátékokban nagyon erős volt, és ha odáig eljutott egy-egy játszmája, az ellenfeleinek már nem sok esélyük maradt a győzelemre. Maróczy mindig korrekt volt ellenfeleivel szemben, nem voltak sztárallűrjei, rokonszenves, kedves egyénisége mindenkit magával ragadott.
Amikor 1951. május 29-én Budapesten elhunyt, a Fővárosi Tanács által adományozott díszsírhelyen temették el a Kerepesi (ma Fiumei) úti temetőben. Nem sokkal halála után 1951 augusztusában megrendezték az első Maróczy-emlékversenyt Magyarországon. Ezt azóta több is követte, miközben külföldön is számos versenyt rendeztek a tiszteletére.
