A magyar és a szlovák államfő Hitlernél
A német birodalom vezére részéről megszokott eljárás volt, hogy a szövetséges államok vezetőit olykor maga elé „kérette“ bizalmas politikai eszmecserékre. A tengelyhatalmakkal szövetséges államok politikusai sorra jelentek meg a Führer előtt, hogy meghallgassák korholó, vagy dicsérő szavait a nagy világégésben tanúsított magatartásukat illetően. A román Ion Antonescu, a horvát Ante Pavelics, a bolgár Bozsilov, a szlovák Jozef Tiso, valamint a magyar Horthy Miklós sok esetben élvezhették a német vezér vendégszeretetét.
Érdemesnek tartjuk bemutatni egy csaknem azonos időben lezajlott megbeszélést egyrészt Horthy Miklós magyar, másrészt Jozef Tiso szlovák államfővel.
Az 1943-as év tavaszán a német–szlovák viszony a lehető legmeghittebb barátság, sőt szeretet jeleit mutatta. Magyarország számára viszont újabb nemzeti végzetbe torkolló szerencsétlenséget jelentett Németország szövetségesének lenni, akár a „vonakodó csatlós“ szerepében is. Magyarország már kezdettől húzódozva vett részt a Szovjetunió elleni háborúban, 1943 februárjától pedig titokban – államfői és miniszterelnöki közreműködéssel – kereste a háborúból való kiválás diplomáciai és katonai lehetőségeit. Kállay Miklós miniszterelnök titkos megbízása alapján több szálon is tapogatóztak az angolszászok irányába. A kapcsolatfelvételek színhelyei Törökország és Svájc voltak.
A német hírszerzés előtt természetesen nem maradt rejtve Magyarország kiútkeresése. Hitler 1943. április 16-ra és 17-re Klessheimbe kérette Horthy Miklós kormányzót, és ott keményen a szemére vetette egyrészt a magyar hondvédség szerinte nem kielégítő harci morálját, másrészt Kállay miniszterelnök különutas lépéseit.
A tárgyalásról készült feljegyzés szerint Hitler kifejtette a kormányzó előtt, hogy „az a politika, melyet a magyarok az országon belül folytatnak, lassanként szükségképpen a magyar katonák moráljának teljes bomlásához vezetne“. A Führer azt is világosan Horthy tudomására hozta, hogy „a magyarországi zsidóbarát beállítottság neki egyszerűen megfoghatatlan“.
A kormányzó azzal védekezett, hogy „ő mindent megtett, amit a zsidók ellen tisztességes úton-módon tenni lehetett, de meggyilkolni vagy más módon elpusztítani aligha lehet őket“. Erre Hitler követendő példaként megemlítette Szlovákiát, ahol a zsidókat összegyűjtötték és koncentrációs táborokba szállították. Ribbentrop külügyminiszter is megerősítette a Führer állítását. Szerinte a zsidókat „vagy meg kell semmisíteni, vagy koncentrációs táborokba szállítani“. A honvédséget ért vádakkal szemben a kormányzó azzal érvelt: csak a hadtörténészek lesznek majd hivatottak hitelesen megállapítani, hogy miként állt helyt a magyar katona a háború viharaiban, és csak azután lehet erről ítéletet mondani. Kállay miniszterelnök visszahívásáról viszont hallani sem akart, mivel teljesen megbízott benne.
Összegezésként elmondható tehát, hogy bár Hitler és Ribbentrop a vádak sorát zúdították a 75 éves kormányzóra, Horthy semmilyen vonatkozásban nem engedett. Mindössze annyit ígért meg, hogy kivizsgáltatja majd a németek által kifogásolt ügyeket. A két napig tartó tárgyalás után Horthy kormányzó önálló állam szuverén államfőjeként tért haza Budapestre.
Hét nap múlva, április 22-én Hitler Tiso szlovák államelnököt fogadta a klessheimi kastélyban. A találkozón jelen volt még Ribbentrop német külügyminiszter, valamint Vojtech Tuka szlovák miniszterelnök és külügyminiszter. Ez a tárgyalás egészen más légkörben és stílusban zajlott, mint az egy héttel korábbi Horthy magyar államfővel. Tiso például nyomban az elején megjegyezte, hogy voltaképpen nincs is szükség a megbeszélésekre, mert a szlovák–német kapcsolatok teljesen zökkenőmentesek. Ha már itt van, akkor nyomban megemlíti a magyarországi sajtótermékek azon sérelmes közleményeit, amelyek az ezeréves Szent István-i állam felújítására utalnak. Ezek sértőek a pozsonyi kormány számára, és a szlovák sajtó természetesen nem hagyhatja válasz nélkül ezeket a megnyilvánulásokat.
A Führer megértéssel fogadta Tiso panaszkodását, és arra kérte szlovák védencét, hogy úgymond „szlovák részről tanúsítsanak valamelyest tartózkodó magatartást a válaszadásnál ebben a sajtópolémiában“. Ugyanakkor azzal bátorította a magyarokra neheztelő szlovák államfőt, hogy nem kell aggódnia, mert „a Szent István-i birodalom a maga ezeresztendős határaival többé nem fog életre kelni“.
A Németországgal megkötött védelmi szövetség szavatolja, hogy Magyarország soha nem merészel fegyverrel fellépni Szlovákiával szemben.
A továbbiakban Hitler arra utalt, hogy valójában neki sincsen semmilyen lényeges megbeszélni valója a szlovák államelnökkel, de mégis meghívta őt a Salzburg melletti klessheimi kastélyba, „mert demonstrálni akarta az egész világ előtt, hogy Szlovákia önálló állam, amellyel Németország baráti kapcsolatban áll“. Egyébként ez volt Tiso látogatásnak az egyetlen jelentős politikai hozadéka. A Führer ezután még azt is hozzáfűzte: „Németországnak a Ducén kívül nincs még egy olyan szövetségese, akivel olyan kevés a probléma, mint Szlovákiával.“
Láthatjuk tehát, hogy a klessheimi találkozón nem a német–szlovák kapcsolat volt a fő kérdés, hanem a szlovák–magyar viszony. A Führer ismételten biztosította az aggályoskodó Tisót: „(....) Németország sohasem tűrné, hogy Magyarország esetleg Szlovákia ellen forduljon. (.....) Szlovákia mindenesetre bizalommal számíthat Németország védelmére.“
A találkozóról készült feljegyzés szerint Hitler hízelgő modorban tárgyalt a szlovák államfővel. „A Führer utalt rá, hogy magyar hadsereg voltaképpen nincs is többé, Németország Szlovákiához fűződő viszonyát pedig a harc megszilárdította, és Németország sohasem feledkezik meg a közösen ontott vérről“ – bátorította Tisót nagy barátja. Nyilvánvaló, hogy ezzel a mondatával Hitler egyrészt a magyar 2. hadsereg doni katasztrófájára utalt, másrészt Szlovákia önkéntes részvételére a Lengyelország elleni hadjáratban, illetve a Szovjetunió elleni háborúban. A feljegyzés eme része így folytatódott: „A német nép nem hálátlan nép. Ezért Németország sohasem hagyná, hogy Szlovákiát valamiféle baj érje. Ebből a szempontból nézve üdvös a Kis-Kárpátokban néhány német szurony. A magyarok sohasem mernének ott támadni, mert az az állás harci ugródeszka, amely lehetetlenné tesz minden offenzívát. Ezenfelül Tiso mostani látogatása újra demonstrálja, hogy Szlovákia önálló és független és Németország barátja.“
A Führer csak dicsérő szavakkal szólt a szlovák hadsereg katonáinak helytállásáról, akik „nagyon tisztességesen harcoltak“. Jozef Tiso ezzel kapcsolatban nyomban megjegyezte, „a csapatokon és a szlovák népen nyomát sem látni annak, mintha belefáradtak volna a harcba, és ezt mindenekelőtt arra vezette vissza, hogy a zsidók eltűntek Szlovákiából“. Hitler készségesen helyeselt, de újból tett egy oldalvágást Magyarország rovására: „Magyarország lassanként Európa gettójává válik, mert minden zsidó oda menekül.“ A tárgyalást összegző feljegyzés a következőképpen zárult: „Annak újabb megállapításával, hogy Németország és Szlovákia között minden a legjobb rendben van, befejeződött a megbeszélés.“
Nem vitás, hogy mindkét államfő – mind Horthy, mind Tiso – csatlós államot és nemzetet képviselt a Hitlerrel folytatott megbeszélésen. A tárgyalások témája és hangneme azonban merőben eltérő volt. Szlovákia a dédelgetett kedvence, Magyarország viszont szófogadatlan, ún. vonakodó csatlósa volt a Führer birodalmának.
A háborút Szlovákia ennek ellenére – a felújított Csehszlovákia részeként – a győztesek táborában fejezte be, ezzel szemben Magyarország és a magyar nemzet megkapta az „utolsó csatlós“ és a fasiszta nemzet kollektív vádját. Vajon hol késik a történelmi igazságtétel? Meddig tart még Európa magyarellenes elfogultsága?
