A losonci ékszerlelet
170 éve, 1851. májusában a losonci református egyház igazgatóválasztmánya jegyzőkönyvezte, hogy „a templom alatti kriptában, az elhamvadt emberi tetemek és csontok között halotti ékszerek és egyéb régiségek találtattak.”
Losoncot 1849. augusztus 9-én a szabadságharc leverésére érkezett orosz sereg egy alakulata kirabolta és felégette. A gótikus református templom „tornyával együtt, boltozatlan lévén, egész díszteljes belszervezetével az irtózatos tűzláng martalékává lőn”.
A szabadságharc történetében példátlan pusztítás után két évvel az egyház hozzálátott temploma újjáépítéséhez. Országos gyűjtéssel és sorsjegykibocsátással teremtették meg az építkezés anyagi alapját. 1851. június 9-én a Templomépítési Bizottmány feljegyezte „a történelmi emlékezet okáért, hogy a pesti építőmester Wagner János úr által kimutatott alaprajz és költségvetés nyomán az új Templom építése a régi helyén megkezdetett.”
A romeltakarítás közben napvilágra került ékszerleletről jegyzőkönyvet vettek fel, és jelentést tettek a császári kincstárnak. 27 tételben gyűrűk, boglárok, láncok, övcsatok, 313 ezüst koporsószög és egy hosszú csipke szerepelt.
Kubinyi Ágoston, a Nemzeti Múzeum igazgatója kérte a kripta és tartalma részletes leírását és a lelet múzeumba juttatását. Erről persze nem a losonciak döntöttek, hanem a bécsi hatóság. Két év után kedvező döntés született mind az egyház, mind a múzeum szempontjából. Az ékszerek a Nemzeti Múzeumba kerültek, az egyház építési pénztára pedig 301 forint 17 krajcárral gyarapodott, ez persze a templomépítés 12 000 forintos költségéhez viszonyítva értékelendő.
A régi templomot stílusában követő új épület 1854-ben elkészült. Az építkezés során a kripta a csontokkal együtt újra a föld alá került, és hamarosan feledésbe merült. A 2. világháborúban használhatatlanná vált, utóbb állami tulajdonba került templom helyreállítása csak 1978-ban kezdődött el.
A régészeti feltárás során újra napvilágra került a kripta, benne az immár összekevert csontokkal. Ezeket nem vetették alá vizsgálatnak, hanem „valahová eltemették”. Az üres kriptát és a korábbi templomok falmaradványait, valamint egy csontvázas sírt láthatóvá téve az új járószint alatt egyfajta altemplomot, kőtárat alakítottak ki. A felújított templomot 1988-tól a Nógrádi Múzeum kiállítóhelyiségeként használta 2005-ig, amikor is a templom visszakerült a losonci református egyház tulajdonába.
Az ékszerlelet történetében szerencsés egybeesés volt, hogy 1987-ben a Magyar Nemzeti Múzeum Négy évszázad ékszerei című kiállítása egyik tárlójában bemutatásra került a „Losonci lelet”.
A kiállítás kurátora, Hajtóné Dr. Kolba Judit régész, művészettörténész a Csemadok meghívására Losoncra látogatott, és diaképeken, szakszerű magyarázattal bemutatta a leletet. Megtekintette a templomban a „lelőhelyet” is, ami további kutatásra, a leletegyüttes részletes feldolgozására ösztönözte. Kutatásai eredményét 1989-ben a Folia Archaeologica XI. évfolyamában tette közzé.
A losonci lelet hányatott utóéletének bemutatása után a szerző részletesen elemzi annak minden darabját, anyagára, méreteire, technikájára, a szakirodalomból ismert párhuzamaira nézve.
A 27 tételből idézzünk három jellegzetes leírást, összevetve az eredeti, helyszíni leltár szövegezésével (dőlt betűkkel):
Egy kis öt kövű gyémántos arany gyűrű. Aranygyűrű (Ø 2,3 x 2 cm, súlya 4,1 gr). Az abroncs két oldalán vésett indadíszítés, fekete zománccal kitöltve. Fején középen négyszögletes kúpos foglalatban egy nagyobb, oldalainál négy kisebb gyémánt csillog.
Hét db veres köves háromszögű és 3 kövű boglárok. 7 darab aranyboglár (Ø 2 cm, súlya egyenként 1,7–1,9 gr) rubinokkal és fehér-kék zománccal díszítve. A kör alakú boglárok közepét 3 hosszúkás, zománcos levél osztja 3 részre, köztük egy-egy filigrántos tokban elhelyezett rubinnal. Az egészet 3 pár kis aranypontokkal, fehér zománccal fedett levél kereteli, köztük egy-egy bibére hasonlító ív. Alsó felükön kis karika igazolja, hogy ruhára felvarrva viselték.
Egy darab széles arany csipke, mintegy harmadfél rőf. A losonci lelet egyik legcsodálatosabb darabja, a széles csipketöredék (190 x 14 cm) aranyozott ezüstfonálból készült, az olasz mintára elterjedt vert csipke korai változata, ún. fonott csipke. Két sávból áll: hullámosan haladó levélminták és egyik oldalon fogazott szegély összevarrt csíkja, nagyobb textília egyik oldalára készítették. Ilyen pedig a halotti lepel volt, amely általában 180-190 cm hosszú, és mindig csak az egyik oldalára varrtak díszes szegélyt.
A losonci lelet korának meghatározását segítő párhuzamok elsősorban a csengeri lelet (Szabolcs-Szatmár, ref. templom 1934), illetve a boldvai és a küküllővári leletek, továbbá a stettini (Lengyelország) hercegi sír, valamint a bajor Wittelsbach család halotti ékszerei, vagy az Innsbruck melletti Hall templomának aranypontokkal díszített gyöngyös, zománcos miseruhadíszei az 1590-es évekből.
Tanulmánya végén H. Kolba Judit megkísérli a válaszadást arra a kérdésre is, hogy ki vagy kik viselhették az ékszereket. Az írásos dokumentumok és a csontok elemzése hiányában csak feltételezéseket lehetett megfogalmazni az alábbi kiindulási pontok alapján.
Az első fogódzó az idő. Az ékszerek datálása egyértelműen a XVI. század végére, esetleg a XVII. elejére utal. Ebben az idősíkban kell keresni az elhunytat.
Lényeges támpont a keresett személy társadalmi helyzete. Az ékszerek mennyisége és minősége alapján egyértelmű, hogy dúsgazdag főnemesi családot kell keresnünk. A korabeli megyei jegyzőkönyvekben leggyakrabban két személyt illettek „magnificus”, azaz nagyságos jelzővel, Balassa Zsigmondot és Gimesi Forgách Zsigmondot, akinek kezében 1596 óta elhunyt felesége, Losonczi Anna örökségeként három kihalt család vagyona összpontosult: a Tomaj nembeli Losoncziaké, a Guthi Országoké és a Kacsics nembeli Szécsényieké.
A következő támpont a helyszín. Losonc és környéke nagyrészt a Losoncziak, illetve a Forgáchok kiterjedt birtokához tartozott. Forgách Zsigmond Anna halálakor már nógrádi főispán volt, ami önmagában még nem bizonyítja, hogy itt lakott volna. A nógrádi nemesi közgyűlések 1597–1603 közti jegyzőkönyveiben számos utalás van Forgách jelenlétére a térségben. Losoncon kívül tartottak megyegyűléseket Gácson, az uradalmi székhelyen is, ahol utóbb (1612-ben) Forgách Zsigmond felépítette a ma is álló várkastély elődjét. A Losoncziak hajdani vára ekkor még romokban hevert, családi sírbolt ott nem lehetett. A várhegy alatti, ma is álló gácsfalusi templomnak (1350-ben építtette a Losoncziak őse, a Tomaj nembeli Tamás) nincs kriptája, temetkezési helyként nem jöhet számításba. Losoncon viszont ott volt a református templom.
Fontos körülmény a felekezeti hovatartozás. A Losonccal kapcsolatos irodalomban mindenütt az olvasható, hogy a város akkor még egyetlen temploma 1590-től a reformátusok, azaz a kálvini helvét hitvallás követőinek kezében volt. Erre azonban csak 1608-tól vannak hitelt érdemlő utalások. Felmerül a kérdés, hogy Losonczi Anna milyen vallású volt? Ismeretes, hogy első férjével, a lutheránus Ungnád Kristóffal az „evangéliumi vallást támogatták”. Kérdés, hogy Forgách feleségeként is luteránus volt-e, vagy kálvinista?
H. Kolba Judit érvelésében tényként kezeli, hogy „az ekkor még református Forgách feleségét az egykori Losonczi-birtok főtemplomába, a már református losonci öregtemplom kriptájába temettette”. Forgách vallására nézve is csak közvetett utalásokra hagyatkozhatunk: Melius Juhász Péter református prédikátor Forgách Zsigmond egri főkapitányról „mint a reformata vallás oltalmazójáról emlékezik meg”.
Forgách egyébként 1603-ban sok kortársához hasonlóan katolizált. Anna után még két felesége volt: Thurzó Zsuzsanna, majd az ő halála után a törökverő Pálffy Miklós lánya, Katalin. H. Kolba Judit azt sem zárja ki, hogy ők és/vagy kiskorú gyermekeik is a losonci templom kriptájába temettettek. Az ékszerek némelyike kislány kezére vagy derekára illik. „Ki tudja, ezek már nagyon távoli fejtegetések. Legvalószínűbb Losonczi Anna” – zárja fejtegetését H. Kolba Judit.
Megjelent a Magyar7 2021/21. számában.
