A legszebb fesztiválok - KÉPEKKEL
Thaiföldön számtalan szebbnél szebb fesztivál van, ám mind közül a legszebb a Loi Krathong és Yí Peng fesztivál, amelyeket ugyanabban az időpontban, a tizenkettedik holdhónap teliholdján, vagyis a Gergely-naptár szerint novemberben tartanak.
Délkelet-Ázsiában a novemberi teliholdkor szinte mindenütt pici világító kosarakat helyeznek a vízre, hogy elúsztassák bánatukat, sérelmeiket és fájdalmukat, na meg persze kívánságaikat, hátha meghallgatják őket a vizek istenei. Ezek a loi krathongok (loi: lebegni, krathong: kosár), ősi hagyomány szülöttei a világnak ezen a részén. Többnyire a banánfa törzséből készül az alap, amelyre csodásan hajtogatott banánlevél díszeket tűznek, s ezt virágokkal tarkítják. Közepén egy gyertya, füstölők és néha egy árbóc is van. A krathongban az illető hajtincse, körömdarabkái, vagy ruhájából lenyírt darabok is vannak. Csodálatos látvány, ahogy a vízen ezrével lebegnek ezek a pici hajók, amelyeknek újabban olykor valóban hajó formája van. Természetesen csak a képzelet ereje szab határt a formáknak és a díszítésnek.
Tény, hogy manapság a legszebb Loi Krathong ünnepség Szukhóthaiban, a Történelmi Emlékparkban van. A Wat Mahathat körül (ez a fő templomegyüttes) hagyományőrző thai táncosok kápráztatják el a vendégeket a színpadokon. Árusok kínálják kratongjaikat a tavak mellett, szépségversenyek, rögtönzött éttermek, játszóházak, harci elefántok felvonulása, na és persze ezrek róják le tiszteletüket a nagy Ram Khamhaeng király gyönyörűen feldíszített szobránál.
Talán itt van a legnagyobb versenye az élő növényekből és virágokból készített tornyoknak. Ezeknek a hihetetlenül gyönyörű, aprólékos művészi munkával kidolgozott áldozati felajánlásokra készített alkotásoknak nagy hagyománya van Thaiföldön. A nyolcszáz éves Szukhothai kőfeliratokon is találtak feljegyzéseket az akkoriban vendégeket üdvözlő, ajándékként adott Fanom mákokra. Ezek a növényekből készült szobrok abban az időben bételdiót, ezüstpénzt és apró virágokat tartalmaztak.
Szukhothaiban az igazi nagy „durranás” azonban a Wat Mahathat mögötti szigeten és a körülötte lévő tavon játszódó előadás a thai nép történelméről. Táncosok százai gyönyörű eredeti viseletekben, szépen kidolgozott koreográfiával mesélik el a történeteket. Hatalmas, díszes királyi csónakok, lampionokkal feldíszített kis halászcsónakok sokaságával körülvéve járulnak hozzá a legendák megjelenítéséhez. Mindez a legmagasabb szintű fény- és hangtechnikával, bakik nélkül történik. A végén egy nagyszerű tűzijátékkal fejeződik be az előadás. Ilyenkor mindenki rápakolja bánatát krathongjára, hogy messze vigye tőle a víz. Jómagam úgy döntöttem, hogy nem készítek krathongot, mert ha ráhelyezném minden bánatomat és fájdalmamat, az bizonyára elsüllyedne a nagy teher alatt, s a fénye is kialudna... Szukhóthaiban az ünnep tíz napig tart. Így van időm átmenni Csiang Mai-ba, ahol viszont a Yí Peng fesztivál a legszebb.
Ez a lámpás fesztivál a Loi Krathong utáni este kezdődik egy hatalmas felvonulással, amiről azt hittem, hogy sosem lesz vége. Voltam a riói karneválon, ahol gyönyörű allegorikus kocsikat és táncosokat láttam, ám mindaz nyomába sem léphet a Yí Pengnek. A felvonulók hatalmas kivilágított kapuk sokasága alatt mennek a Tha Phae utcán. Gyönyörűen feldíszített kocsik, zenekarok, táncosok ezrei vonulnak fel és persze velünk, európaiakkal együtt itt van az egész világ. Amerikaiak, japánok, koreaiak és hosszasan lehetne sorolni a felvonulókat. Mindez késő estig tart, így néhány óra után annyira belefáradtam a nagy csinnadrattába, hogy visszavonultam szállodai magányomba megemészteni ezt a hihetetlen kavalkádot.
Csiang Maitól úgy 40 kilométerre vitt a busz, ahol már óriási tömeg várakozott a nagy eseményre. A jegy árában természetesen sok minden benne volt. Ételek és italok sokaságából lehetett válogatni. Sokféle műsor és kreatív foglalkozások közül válogathattak a jelenlévők. Volt, akiket krathongok készítésére tanítottak, voltak, akik szőttek, s akadtak olyanok is, akik táncolni tanultak. A drága jegyeknek köszönhetően csak a kiszolgáló személyzet és a művészek voltak thaiok, a többi külföldi, akivel csak szóba álltam, mind más szegletéből származott a világnak.
Voltak, akik üzeneteket írtak a rizspapírból készült „hőlégballonokra”, mások csak a nevüket írták rá, s voltak, akik imádkoztak és kívánságaikat mormolták, mert hát erről szól az egész. Az ég felé küldeni óhajunkat, ami kézen fogja bánatunkat, s messzire röpíti, hogy egy szebb jövőben reménykedve hagyjon itt bennünket ezen a földön. Vezényszóra gyújtották meg az égőket, amelyeknek hője a magasba emelte a vágyak hajóit. Felejthetetlen élmény a sok világító sóhaj lebegése, az imák röpte, a csillogó szemek tükrében foszforeszkáló csillagoknak tűnő sok-sok kívánságot jelképező lampion, amelyről mindenki sejti, hogy kialszik, de azért a remény megmarad, mert hátha...
Megjelent a Magyar7 2024/47. számában.
