A láthatatlan „légió” – Háttéremberek a hotelekben
A világturizmus fejlődésével a szállodák átlagminősége is sokat javult. Ez meglátszik a külcsínen, a szobák minőségén, részben pedig a szállodai személyzet sokszor nem észlelhető háttérmunkájának az eredményeként tapasztaljuk. Egy nyári tunéziai utazás során ezúttal a hoteldolgozók munkáját térképeztem fel.
Kissé fáradtan érkeztünk Afrikába, pontosabban a tunéziai Sousse-ba. A repülőn való tolongás, a hercehurca kissé bágyadttá tett mindenkit. Mire kikászálódtunk a szállodánkba vivő buszból, már bőven meghaladta az idő az éjjeli két órát, ami otthon már hármat jelentett.
A hotelben mégis nagyon barátságos fogadtatásban volt részünk. Ez főként Sofien úrnak, a Palm Marina Hotel recepcióvezetőjének volt köszönhető. Látszott rajta is a fáradtság, mégis mindenkivel rendkívül udvarias volt, három nyelven kommunikált, s a vendégek pillanatok alatt megtalálták a maguk kis fészkét.
A kiváló szakemberről eszembe jutott régi kedves ismerősöm, Weiner Kornél bácsi, a patinás Gellért Szálló főportása, aki még a háború előtt sajátította el a vendéglátó szakma fortélyait. Mindenkihez volt egy kedves szava, ezért szerették és kifejezetten keresték is a társaságát a vendégek. Alapelve volt, hogy a vendéggel sohasem szabad vitatkozni, mert megbántódhat és vesztesnek érezheti magát, így a rossz élményét sokakkal megoszthatja. Ez a mai internetes világban különösen megfontolandó szentencia.
A nagyüzem nekünk másnap kezdődött, amelybe egy kis betekintést szeretnék nyújtani. Kezdem a telepített idegenvezetőkkel, Ildikóval és Enikővel. Másfél évtizede figyelem a munkájukat, s mind én, mind pedig a kommentárok csak szuperlatívuszokban beszélnek róluk. A megosztott információik és segítőkészségük profiról és igazi tapintatos emberről vallanak. Nincs könnyű dolguk, a magyar csoportok leginkább egy zsák bolhára hasonlítanak, amelyet egybetartani, kielégíteni eltérő igényüket, a hangoskodókat lecsendesíteni, a problémákat kezelni, igazi türelmet igényel.
Már az első eligazítás is maximális együttgondolkodást kíván. A fakultatív utak nem olcsók, s ők az iroda és az utas érdekeit egyaránt képviselik. Intézik a vendégek ügyes-bajos dolgait, kisebb betegségeknél magyarul beszélő orvost hívnak. Igen, sok kiváló tunéziai doktor beszéli anyanyelvünket, korábban két, Budapesten végzett tunéziai orvossal is készítettem interjút.
A takarítószemélyzet a láthatatlan hadtest. Szimpatikus női vezetőjük elmondta, hogy mintegy negyven munkatársat irányít. A szobatakarítók, a közös illemhelyek pucolói, a hatalmas üvegfelületek tisztítói egyaránt tőle várják az utasításokat. Minden reggel eligazítást tartott, majd munkatársai mentek a dolgukra. Egész nap a szállodát járta, semmi sem kerülte el a figyelmét. Velem ugyan mosolyogva társalgott, de láttam összevont szemöldökkel is.
A szakácsok kapcsán megjegyzem, a százféle náció étvágyát minőségi ételekkel csillapítani nem egyszerű dolog. A nemzetközi fogások mellett kiváló tunéziai specialitásokat is megkóstolhattam, érdekes, hogy az utóbbiak iránti érdeklődés mérsékeltebbnek mutatkozott. A séf – vakítóan fehér munkaruhában – többször kilátogatott a vendégek közé, kérdezte véleményüket, felhívta egy-egy ételkülönlegességre a figyelmet, s ha a fogás receptjét kérdezték tőle, akkor is készséggel állt az érdeklődők rendelkezésére.
A pincérek munkája is összetett, halkan, diszkréten végzik dolgukat, néha ezért némi borravaló csurran-csöppen számukra. A főúr mintegy szfinx tartózkodott a sarokban, egy-egy szempillantással, kézmozdulattal irányította a népes gárdát, ha kellett, maga is beállt a sorba.
Tunézia iszlám ország, így általában csak a turisták fogyasztanak alkoholt, s ezt az all inclusive rendszerben korlátlan mennyiségben tehetik. Szerencsére ez alkalommal szolidabb társaság gyűlt össze a szállodában, ezúttal a nagyivó oroszok, illetve a mértéket néha elvesztő németek hiányoztak. Ittas embert az egy hét során nem is láttam.
Viszont a megmaradt ételek mennyisége itt is aggasztó. Egyszer javasoltam a tunéziai szállodavezető ismerősömnek az egyik magyar étterem módszerét, miszerint az el nem fogyasztott ételt meg kell fizetni. Szomorúan rázta a fejét, ez itt nem megy, mondta.
A pincéreknek illik adni borravalót. Indiszkrét kérdésemre, hogy kik a legbőkezűbbek, a franciákat és a németeket említették, mi, magyarok középen állunk, a sort az oroszok zárták.
A biztonsági emberek valóban láthatatlanok, hiszen a sousse-i 2015-ös mészárlás tanulságul szolgált. A jól kiépített hálózat csendben végzi a dolgát. Korábban láttam, hogy mikor egy „kertész” megvakarta a derekát, méretes stukker lapult az övében.
Ugyancsak életekért felelősök a tengerparti vigyázók, s a medencéknél szolgáló úszómesterek. Tisztában vannak azzal, hogy egy kisgyereknél, vagy egy gyenge úszónál egy pillanat alatt bekövetkezhet a baj, így állandóan résen kell lenniük.
A „valódi” kertészek igen látványos munkát végeznek. Tökéletesre nyírt fák, bokrok kerülnek ki kezük alól, a virágágyások egy botanikus kertben is feltűnést keltenének. A gyepek karbantartása – az afrikai melegben – szintén embert próbáló, sziszifuszi munka.
Sorolhatnám még a hotelek háttérembereit, akik megszépítik az ott töltött napokat. Egy afrikai kirándulás megterheli a zsebeket, a vendég pedig igen érzékeny. A kiszolgálása egy összehangolt csapatmunkát kíván, s ha porszem kerül a gépezetbe, annak az ideérkező látja kárát, s hamar pikírt kommentek kerülnek fel a világhálóra.
A hotelszemélyzet munkájában a leglátványosabb szerep az animátoroknak jut. Igen nehéz lefordítani elnevezésüket, a csoportok aktív pihenését, a vendégek szórakoztatását biztosítják.
A tunéziai szállodában töltött hetek alatt alaposan megismerhettem a napirendjüket. A reggel eligazítással kezdődött. A program a vendégek számára látványosan indult, az animátorok kürtszóra gyülekeztek mutatós nyári egyenruhában, s a medence partján tánccal hívták fel munkájukra a figyelmet. Utána kezdődött a nap. Egyikük a tengerparton a homokban intenzív tornát tartott, másikuk a kicsit fodrozó tengerben mozgatta meg a vendégeket. Körbe-körben ficánkoltak a sekély vízben, kiváló hangulatban telt a félóra. Akik inkább a medencét részesítették előnyben, azokra elég kemény vízi torna várt. A kisdedekkel türelmes fiatalok foglalkoztak: izgalmas játékok sora szerepelt a palettán.
Az íjászat már a nagyobbaknak szólt, Tell Vilmos és „Tell Vilma” utódai lelkesen feszítették a húrt, egy-egy jobb lövés mindenkiből örömöt váltott ki. A délutáni foglalkozásokra már elfogyott a lendület, a reggeli lelkesedés elmúlt, s ez már a létszámban is meglátszott.
A programsorozat csúcsai az esti előadások voltak, amiket az animátorok ugyancsak aktívan irányítottak. Naponta különböző műsor szórakoztatta a vendégeket, a nézőtér mindig csurig megtelt, s a nézők soraiból a kisgyerekek sem hiányoztak. Az éjszakai diszkóban is számos animátor vitte a prímet. A csinos, kedves fiatalemberek több magyar magányos és kevésbé magányos leány- és asszonyszívet dobogtattak már meg. Ne térjünk ki a részletekre, de e liezonok később szép emlékké szelídültek, s bekerültek az írott-íratlan afrikai emlékalbumba.
Megjelent a Magyar7 2025/41.számában.
