A lakosságcsere emlékezete
Nyolcvan év nagy idő, egyre kevesebben élnek azok közül, akik megtapasztalták az elválás keserveit, a marhavagonok ridegségét és az ismeretlen új haza kényszereit. Molnár Imre és Szarka László szerkesztésében jelent meg az Otthontalan emlékezet – Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára (2007, Komárom – MTA Kisebbségkutató Intézet, Kecskés László Társaság). Felbecsülhetetlen értékű kötet, több, mint a történelemkönyvek száraz adathalmaza, hiszen az érintettek személyes visszaemlékezései plasztikus képet festenek a kitaszítottságban is összefogó családokról, egész faluközösségekről, a beilleszkedés és az újrakezdés gyötrelmeiről. Az alábbiakban részleteket olvashatnak a könyvben megjelent vallomásokból.
A második világháború után a magyarokra kimondták, hogy „háborús bűnösök”. Az otthon, amelyet két kezükkel építettek, az a haza, amelyért annyit szenvedtek, semmivé vált. A házuk többé nem az övék, földjük és minden ingatlanuk más nép, más állam tulajdonába került. Szomorú idők, keserves idők voltak.
Olyan családok kapták meg, akiknek jó állapotban lévő családi házuk volt, sok melléképülettel és földtulajdonuk is általában 25 kataszteri hold felett volt. Egy nap a községi elöljáró a szlovák csendőrrel már nemcsak az utcán ment végig, de bezörgettek a kapun. Felszólították családunkat az áttelepítésre. „Magyarok, menjenek Magyarországra!”
A nagypapámnak egyre súlyosbodtak a gyomorpanaszai, a jogfosztás és a fia elvesztése, a halálos kór nagy szenvedést okozott neki. Szomorúan és még mindig hitetlenkedve fogadta a hírt, mely szerint csomagolni kell. Az ingóságokat elengedik magunkkal vinni. Elérkezett az idő, a vihar előtti csend, az ég beborult. Készülődtünk, ahogyan Noé bárkája készült az özönvíz előtt. Az apró állatoknak ólak készültek, külön a disznóknak, tyúkoknak, csirkéknek, libáknak, kacsáknak. Összecsomagoltuk a takarmányt, terményt. Az aratás már nem a mi dolgunk. Ládákat szögeltek a ruhaneműknek, edényeknek. Lázas, fájdalmas készülődés, a még maradó rokonok, jó szomszédok segítségével. A ládáknak, ólaknak olyan méretűeknek kellett lenni, ami befér a vagonajtón és elég erős ketreceknek, hogy az állatok ne tudják szétszedni. Félelem és idegesség vibrált a levegőben.
Esténként, munka után, mikor beszélgetésre összejött a rokonság, rémséges híreket suttogtak. Beszéltek a Délvidékről, ahol a magyarokkal saját kezűleg ásatták meg sírjukat, majd halomra lőtték szerencsétleneket, mésszel leöntözték őket, de a föld még napokig mozgott felettük. Azután azt is mondták, Szibéria is lehet az út vége, mert „a magyar kérdés vagonkérdés”! Vegyünk viaszosvászon-ponyvát – mondogatták –, mert lehet, hogy nem lesz sehol helyünk a nap alatt, legalább legyen, ami alá bebújhatunk. Ilyen esti meséket hallottam, mint kis gyerek, ilyen kétségek között csomagoltak a „fehérlapos” családok, köztük mi is.
Aztán egy napon jött a parancs, hogy itt az indulás ideje. Az volt csak a szomorú nap! Fekete gyásznap volt az! Öreg emberek baktattak a temetőbe, csókolgatták hozzátartozóik fejfáját. Elbúcsúztak örökre az előttük élőktől, nekik itt sincs már helyük, a szülőföldön. Elbúcsúzni a templomtól, az iskolától, annyi sok szép és szomorú emlék helyszínétől. Istenhozzádot mondani a még maradó rokonnak, barátnak, szomszédnak. Micsoda jajveszékelés, mennyi, de mennyi könny… Miért?
Az észak-komáromi állomásra hurcoltak ki bennünket ingóságainkkal együtt. Marhavagonokba pakolták be a nagy gonddal összecsomagolt holminkat. Nagypapám igen súlyos állapotban volt már akkor. Azt mondták az orvosok, őt be lehet vinni a kórházba, a nagymama ott maradhat vele ápolni. Õ azonban azt válaszolta: azt már nem, a fiam árváival kell maradnom, ilyen helyzetben nem hagyhatom őket, még akkor sem, ha az úton halok meg. Így várakoztunk az állomáson, útra készen, 1947. június derekán. Várakoztunk, mert nem volt kellő számú mozdony, amivel elindulhattunk volna. A szarvasmarhák bőgtek, a disznók visítottak, törték egymást a bezártságban, ki imádkozott, ki káromkodott, ki-ki kicsorduló könnyeivel küszködött. Anyukámnak egy unokahúga lakott az állomás közelében. Esténként titokban tejet hozott, hogy beteg nagypapámnak és nekünk, gyerekeknek legyen valami tápláló ételünk.
Egyszer aztán, napok múlva kaptunk mozdonyt, ami elindult nehéz pöfékeléssel a nagy ismeretlen, idegen felé. Minket a Tolna megyei Pári község 157-es számú házába, Schaffer Pálék helyére irányítottak. Nem örömmel, szégyenkezve fogadtuk a hírt, hogy más házát kell elfoglalnunk. Teherautókkal befuvaroztak a kijelölt helyre. Elsőnek nagyszüleimet vitte az autó. Nagypapa rémülten körülnézett és nagyot sóhajtott, hogy hová hozták meghalni. Még néha magához tért, majd egy hét múlva örökre lehunyta a szemét. Õ volt az első halott az áttelepítettek közül. Nemsokára azonban sok, idős ember követte, mert az idősek már nem tudtak alkalmazkodni az új környezethez. Elmentek egymás után, mert a honvágy úgy fájt, hogy belehaltak. Bizony, minden más lett az új otthonunkban.
Möllenkampf Lászlóné Bordács Ilona, Komárom
1947-ben Martoson is kiosztották az úgynevezett fehérleveleket, majdnem az egész lakosságnak. Hiszen az összeíráson mindenki magyarnak vallotta magát. Ezen a fehérlevélen az állt, hogy a csehszlovák-magyar csereegyezmény alapján őket Magyarországra telepítik. Ezek után örültünk is, meg féltünk is. Annak örültünk, hogy most már Csehországba nem visznek bennünket, de attól féltünk, hogy a Szent István ezer éve alatt őseink által összegyűjtött földek elvesznek. És ez be is következett. Hiszen a parasztembernek a vagyona a földje volt, ha volt pénze, földet vett.
Martosnál az első csoportba hat családot jelöltek ki az 1948. május 5-i telepítésre. Ezek a családok soron kívül megkapták a vagyonukkal a telekkönyvi kimutatásokat, és a leltárosok minden családnál minden ingatlant, még a fákat is felleltározták. De később rájöttünk, hogy ennek semmi értelme. Időt adtak a csomagolásra, melyben a rokonok is segítettek. A Balla családban a legidősebb Balla ez idő alatt felakasztotta magát. Ő így otthon maradt, eltemették.
1948. május 5-én megjelentek a magyar rendszámú Mateosz-teherautók rakodókkal, de ott volt a szlovák csendőrség is. Ezek az emberek mindent felraktak, és vitték a tizenöt kilométerre lévő hetényi állomásra. Ott az előre elkészített marhavagonokba mindent beraktak, semmit nem kímélve. Egész nap tartott, mire a hat családot bevagonozták. Megtelt egy egész szerelvény. A feleségem szülei, három testvére és mind a hat családnak a rokonsága ott volt elbúcsúzni, várták, hogy elinduljon a vonat. Már este volt, de a vonat nem indult. Sírtunk mindannyian. Nekem még most is hullanak a könnyeim, hogy ezeket a sorokat leírom ennyi év után. Én annyira szerettem a falumat, én még mindig martosinak mondom magam.
Jóba János, Komárom
Az édesapa elővette nézegette, rendezgette a papírokat, hangosan olvasta az új szavakat: kollektíve háborús bűnös, hontalan. A kislány már némileg ismerte a betűket, az egyik papíron ezt olvasta: Margita Czizmadiova hontalan! Magát a szót talán még értette is, de azt nem, hogy ő hogyan lehet hontalan, hiszen Farkasd az ő hazája. Fülébe csengtek Öreg Atya szavai: Ez a mi szülőföldünk, szülőfalunk…..
1950-ben jött a hír, hogy Öreg Szüle beteg lett, gondolkozása zavaros. Azt írták, hogy naphosszat az utcai kapuban áll és a fiát várja, akit kitelepítettek. Azt mondogatja: Ott a fehér háznál gyün má a fiam, a Jóska, meg a kislánko. Nemsokára meghalt. A temetésre nem engedték haza a fiát, így az otthoni temetéssel egyidőben Békéscsabán a református templom harangja szólalt meg….
Barcs Józsefné Csizmadia Margit, Békéscsaba
A falu színmagyar volt, ez lett a veszte. Megmagyarázhatatlan, egyesek hogyan kerülték el az áttelepítést. Egy biztos, azok, akik a fő utca mellett takaros házban laktak, mindenképp beleestek az utazó keretbe, hiszen elsőként az ő portájukra vetettek szemet a Magyarországról háztűznézőbe csoportosan átruccant, szlovák nemzetiségűnek valló önkéntesek. Visszafelé ez a dolog nem működött. A felvidékieknek erőszakos úton kellett elhagyniuk szülőföldjüket. Mehettek a bizonytalanba, az ismeretlenbe, tíz esetből tízszer a szegénységbe, a vagyonvesztésbe….
Anyám, lelkileg érzékeny alkatú lévén, nehezebben heverte ki az otthon elvesztését. Álmában a naszvadi temetőben bolyongott, régi történeteket elevenített fel újra és újra, hogy ki ne törölje az emlékezet. Ízes palóc kiejtése volt, 80 évesen halt meg, 1999-ben. Ötven évig vágyott haza, s mikor unokája elvitte volna autóval, nem ment. Nem akarta látni, mivé lett Naszvad. Olyannak akarta megőrizni, ahogyan benne élt.
Simonics Borbála, Nyíregyháza
Dönteni kellett, és szüleim döntöttek. Otthagyva mindent, házat, bútorokat, s minden más egyebet 1947. február 17-én, kora hajnalban, sírva búcsúztak el ott maradó nagyszüleimtől. Azon az éjszakán, apám kezében két bőrönddel, édesanyám kezében a mozdítható, kevés kis értéket tartalmazó táskával, másik kezével az én kezemet szorítja, a Duna felé indultunk. Amikor nekivágtunk a vékony jegű Dunának (hallani lehetett a jég ropogását), apámék a legrosszabbra is fel voltak készülve, jó barátaink vártak bennünket az innenső parton. Nemcsak a Duna okozott vészhelyzetet, hanem a géppuskás orosz őrség is, akik az állomást és környékét vigyázták.
Emlékszem, egy őrháznál értünk partot, nem a megbeszélt helyen, gondolom a félelemtől, a sötétség miatt eltájolódtak apámék, és szinte a karjaikba estünk a Sztoj! üvöltéssel felénk rohanó katonáknak. Édesapám kezéből a bőröndöket tépdesték, anyámról a kabátját, a táskáit cibálták, próbálták kezünket egymástól elszakítani. Szinte még most is érzem, milyen erősen szorította édesanyám a kezemet, pedig, Istenem, azóta 56 év telt el, és most felelevenedik előttem minden! Mind eközben ránk fogták fegyvereiket és tuszakoltak előre bennünket. Segítségért kiáltoztunk, jómagam is visítottam a félelemtől. Barátaink, akik távolabb vártak ránk, csak a segélykiáltásainkat hallották, s velük az őrházban találkoztunk össze, ők győzték meg a katonákat, hogy engedjenek el.
Végül 8 hónap után az Ászár nevű faluban a főjegyző és mások segítségével letelepedtünk. Letelepedtünk? Örülnünk kellett a siralmas körülményeknek is, egy magtárhelyiségben húzódhattunk meg, főzési lehetőség nem volt, tisztálkodás az udvari kútnál, alvás szalmazsákokon. De segítettek az ott élő emberek.
Bognár Imréné Bartal Ibolya, Rév-Komárom
Nagyszüleimet és édesapámat 1948. május 10-én telepítették ki Keszegfalváról. Már 1946-ban megkapták a fehérpapírt, a kitelepítést tartalmazó okiratot, tehát tudták, hogy el kell hagyni otthonukat. A kijelölt dátum előtt pár nappal megkezdték a pakolást, a vagyon mentését.
Május 15-e csütörtökre esett. Előtte való vasárnapon azonban a templomban mindenki részt vett az ünnepélyes búcsúztatáson. Zokogtak az emberek, fájt az otthon elhagyásának tudata, hisz mindenki tisztában volt azzal, hogy a világon sehol sem lesz olyan hely, amit annyira otthonuknak tudnak, mint a szülőfalujukat, ezt a Vág-Duna menti kis községet, Keszegfalvát. A bevagonírozás napján az egész falu sírt, hiszen mindenki hagyott ott szülőt, testvért, rokont. Kitörölhetetlenül fájó élmény maradt örökre ennyi síró ember látványa.
Ötödik napon érkeztek meg Tolna megyébe, Gyönk vasútállomásra, ahonnan a nyolc kilométerre lévő Gyönkre, jövendőbeli lakóhelyükre szállították őket tehergépkocsikkal. Ahogy túljutottak a rakodás, a berendezkedés új munkáján, erőt vett rajtuk egy eddig ismeretlen, gyötrő érzés, a honvágy. Ezt a sajátos, fájó érzést még csak tetézte az a tény, hogy szülőfalujukba még látogatóba sem szabadott menniük.
Győri Árpád, Komárom
Dunamocson születtem, 1948. november 12-én telepítettek át. Eljött hozzánk a helybeli csendőrparancsnok egy nyomtatvánnyal, amit édesapámnak nyújtott át azzal, hogy írja alá, és maradhat. Ez lett volna az úgynevezett reszlovakizálás. Ha visszagondolok, ma is hallom édesapám válaszát: A dédapám is megfordulna a sírjában! Ha az a bűnöm, hogy magyarnak születtem, hát vigyenek! Vittek is. Én akkor tizenhat éves voltam. Könnyek nélkül ma sem tudok erre visszagondolni, olyan volt a búcsúzás, mint egy temetés. Anyagilag, erkölcsileg tönkretettek minket, ott kellett hagyni mindenkit, akit szerettünk. Nem tudtuk, hová visznek, csak annyit, hogy Magyarországra. A határállomáson, Szobnál írták ki a vagon oldalára, hogy Rajkára megyünk.
Több nap múlva értünk oda, ahol a teherautó várt ránk, és vitt a falu szélén lévő szobakonyhás lakásba, ahol még ott lakott az eredeti tulajdonos, egy sváb család, a szülők, két kisgyermekkel. Mi is négyen voltunk. Az ott lakóknak menni kellett volna, amit akkor tudtak meg, mikor minket odavittek. Kétségbe esve, velünk együtt sírtak.
Szomorú és nehéz évek voltak, melyeket elfelejteni soha nem lehet. Nagyszüleim meghaltak, még a temetésükre sem mehettünk el. Édesapám soha nem volt semmiféle párt tagja. Végigharcolta a háborút, hadifogságban volt, mégis háborús bűnösnek bélyegezték.
Egyeg Jánosné Bábi Irma, Komárom
1995. április 29-én és 30-án Tardoskedd község találkozót szervezett a faluból kitelepítettek számára. Sokan 47 év után akkor jártak otthon először. Két autóbusszal és számos gépkocsival jöttek Magyarországról az egykor szülőföldjükről elűzött testvérek, rokonok és barátok. A falubeliek nagy örömmel fogadták őket. Az egyik töpörödött bácsika mellettem a nyakát nyújtogatta, legénykori legjobb cimboráját kereste az ölelkező tömegben. Egy idős férfi vállon veregette:
– Pali, hát nem ismersz meg?
– Te vagy az Pista...? A Janit keresem, de hiába tekintgetek, nem látom sehol.
– Nem tudott jönni.
– Beteg talán?
– Nem, hál´ istennek, csak azt mondta, ő nem jöhet..., mert ha meglátná a tardoskeddi templom tornyát, megszakadna a szíve...
Akkor láttam először életemben síró férfiakat. A tardoskeddi lakodalmakra vagy éppen a temetésekre a vendégek, illetve a gyászolók egy része ma is útlevéllel érkezik haza a határon túlról.
Benkő Tímea tardoskeddi gyűjtéséből
Megjelent a Magyar7 2026/9. számában.
