A „láda”, és ami nincs benne
A múltkor a postaládából kiszedve a küldeményeket (csupa számla és hivatalos értesítés), az jutott eszembe, hogy hol vannak már azok a kedves idők a gyerekkoromból, amikor nagyszüleimnél tartózkodva, általában együtt nyitottuk ki a postaládát, amely hemzsegett a képeslapoktól (karácsonyi, húsvéti, névnapi, születésnapra szánt, nyaralásból küldött stb.). Ez is írt, az is néhány sort. S ez elég volt ahhoz, hogy az „öregek” felvillanyozódjanak és örüljenek a kedves soroknak, amelyeket rokonok, ismerősök, barátok vetettek papírra. Ez annak volt a biztos jele, hogy gondoltak rájuk.
Előfordult, hogy nagyapám barátai pár soros tréfás szöveget küldtek a képeslapon, de az is, hogy képeslap híján maga a „szerző” rögtönzött egy képeslapot keményebb, színes kartonlapból, amelynek a fehér hátlapját vonalazta meg, s oda írta a címet és a szöveget (és láss csodát, a posta kézbesítette). Én meg, kisgyerekként sokáig nézegettem az egyes képeslapok képi „üzenetét”. Persze voltak napok, amikor nekik is csak számlákat hozott a posta, de általában kevesebb magánlevelet és sok-sok levelezőlapot rejtett a láda. Ez volt tehát a múlt, vagy közelmúlt, hiszen vagy negyven év nem mondható túl soknak a végtelen időben. Vagy mégis? Ha hirtelen az jutna eszembe, hogy küldök valakinek képeslapot, vajon tudnának-e adni nekem a postán? Nem vagyok benne biztos.
Persze, ez csak hipotetikus kérdés, mert én már régen mindent neten intézek, s így, bár sajnálom, de hűtlen lettem a postához. Bevallom, időm sincs a sorbaállásra, végigvárni, amíg a nyugíjas bácsi kiválasztja a sorsjegyet, vagy valamelyik asszonyság elmeséli a legújabb pletykákat a postás néninek, és sasolni az állandóan változó nyitvatartási időt, ami legtöbbször nem egyezik azzal, amikor épp ráérnék. Meg aztán alapjában véve is lassabb, mint a net, ami otthon is rendelkezésre áll.
Emlékszem, nagyapám nagyon szeretett postára járni, hisz sokat levelezett, és mivel útja minden nap a pozsonyi főposta előtt vezetett el, mindig oda járt. A leveleket sem a postaládába dobta be, inkább feladta. Nem csoda, hogy szeretett oda járni, hisz a főposta épülete, belső tere is szép, tetszetős, hangulatos volt, s ha minden igaz, ma is az. Utánanéztem, s megtudtam, hogy 1778-ban Pozsony város erődítményeit lebontották, és a várárkot feltöltötték. Helyére, az Orsolya utca kijáratánál és a piactérként használt területen egy késő barokk palota épült, amely eredetileg a Wachtler bárók, majd a Szapáry grófok tulajdonában volt. 1850-től lett a Magyar Királyi Postaigazgatóság székhelye, szintén kedvező fekvésének köszönhetően.
Az építészeti pályázat nyertese a budapesti építész Pártos Gyula (eredeti nevén Puntzmann) lett, de az építkezés csak 1909-ben kezdődött el és az új Postapalota 1912-ben készült el, később még bővítették. Az akkori időkben a postapalotának volt a városban a legszebb belső tere. Pártos Gyula neobarokk és neoreneszánsz motívumokkal (harmadik barokk stílus – rokokó) alkotta meg az épületet, amely védett „státuszban” van a mai napig, és úgy tudom, felújították. Szóval, nem csodálom, hogy nagyapám szívesen tért be ide. Ő is gyakran küldött képeslapot, a kínálat bő volt, a karácsonyitól az üdvözlőlapokon át mindenfélét lehetett kapni.
De mióta is létezik nálunk képeslap?
írják a Wikipédián.
A képeslap, mint postai küldemény, az 1860-as évek végén jelent meg, hivatalosan 1878-ban ismerték el. Az első képeslapok az Osztrák–Magyar Monarchiában bukkantak fel az 1860-as évek végén, és az 1870-es években terjedtek el különböző „témakörben”. (Pl. a húsvéti képeslapok történetéről a Ma7 portálján is található írás). Szóval, megváltozott a világ, van „postánk” otthon (villámposta stb.), s ha nagyon akarjuk, a szépen, gondosan megtervezett, lefényképezett, megrajzolt színes képeslap helyett az ábrázatunkat is mellékelhetjük, vagy bármi mást.
A múltkoriban, benyúlva az egyik fiókba, rengeteg megíratlan (már sohasem lesznek megírva) levelezőlapot találtam sok-sok képi tartalommal. Több, csomagba rendezett képzőművészeti tartalmú is akadt köztük. Az egyik borítóján ez áll: Két határon túl – felvidéki magyar képzőművészek a Vajdaságban. A képeslapokat összefogó borító hátlapján pedig ez:
A keretbe foglalt, borítóba csúsztatott sok-sok képeslapot pedig, ha ma „divatban” lenne is a küldésük, mégsem tenném, mert kár lenne értük. Jobb így, egészben látni a szép kivitelezésű, képeslappá lett alkotásokat.
A másik képeslap-gyűjtemény borítója arról „tudósít”, hogy Szász Endre festőművésznek 1994. augusztus 15. és 29. között volt megtekinthető a tárlata Mosonmagyaróváron a Városi Művelődési Központban. A kiállítást dr. Bereczky Lóránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg. A Szász Endre alkotásaiból készült gyönyörű képeslapokat sem küldeném el most. Jöjjön inkább a villámposta, ez meg maradjon meg szép emléknek.
Ezenkívül mást is rejtegetett a fiók, tréfás képi világú lapokat, reklám-levelezőlapot és néhányat azok közül, amelyek egy-egy községet hivatottak bemutatni, reprezentálni és népszerűsíteni, vagy „csak” megőrizni emléküket, az aktuális faluképet a fiók mélyén és az emberek szívében.
Itt tartunk tehát. Lassan a képeslap is a múlt emlékei közé fog tartozni, (jöhetnek a gyűjtők! – egy-két hiánytalan gyűjtemény amúgy is sokat ér/het/), s így ezen a területen is „elkötöttük a babaruhát”, vagyis kiiktattuk e területről is a postát.
