A kutatói teljesítmény
Számos szakmával vagy hivatással szemben, a kutatók teljesítményét elég körülményes feladat korrekt módon számszerűsíteni. Különösen nehézkes ez akkor, ha a kutatókat rangsorolni vagy összehasonlítani akarnánk. Európa-szerte és világszerte is erőteljes igyekezet irányul arra, hogy javítsák a kutatás-fejlesztés teljesítményét, ehhez viszont elengedhetetlen valamilyen visszajelzés, mérőszám a kutatók teljesítményére vonatkozóan is. De miért és hogyan érdemes javítani a kutatás teljesítményén?
A jól elvégzett munka öröme nagyon különleges érzés, és remélem, hogy az olvasóknak minden nap végén részük is van benne. Legyen szó akár munkahelyi feladatokról, a háztartáshoz, családhoz kapcsolódó teendőkről vagy akár kedvtelésről. A kutatómunka ebből a szempontból különleges. Egyrészt nagyon nehezen lehet – ez talán szakmai ártalom – a munkahelyen befejezni a tudományos kérdésen való töprengést. Azt ugyanis nem lehet a hivatalos munkaidő lejárta után teljesen félretenni, újra és újra előjönnek a „világmegváltó” gondolatok. Másrészt a felfedezést nem lehet a napi rutin keretei közé szorítani. Nem mondhatjuk azt, hogy majd reggel teszem meg a felfedezést. A „heuréka” pillanata eleve nagyon ritka és kiszámíthatatlan, hogy mikor lesz részünk benne.
Sokkal többször fordul elő a kudarc, vagyis az, hogy megint nem sikerült rájönnöm a megoldásra, még mindig nem értem a kapcsolatot a vizsgált jelenségek között, már megint nem sikerült a kísérlet. Ha a kutatói teljesítmény mély, egyéni értelmét szeretném bemutatni, abban mindenképpen helyet kapna a kudarctűrő képesség. Persze ezt semmilyen kimutatásban és statisztikában sem tüntetik fel.
A lista elején és a végén
A kutatói teljesítménynek ezt a szubjektív „oldalát” most tegyük félre, és nézzük az objektívebbnek vélt mutatókat. A kutató teljesítményének legfontosabb ismérve tudományos közleményeinek a száma. A kutató fiatal éveiben az a fontos, hogy minél több olyan publikációja jelenjen meg, amelynek a szerzői listáján a legelső helyen szerepel. Később, tapasztalt kutatóként pedig azok a közlemények a legjelentősebbek az értékelések során, amelyekben a kutató a szerzők listáján a legutolsó helyen szerepel. Ennek a két pozíciónak a szerzők listáján ugyanis jelentése van, a többi hely lényegtelen, gyakorlatilag egyformán társszerzőnek számítanak. Az első szerző végzi a legtöbb kísérletet, ő elemzi az eredményeket, készíti az azokat bemutató ábrákat. Az utolsó szerző a csapat vezetője, általában az ő ötlete nyomán indult el a kutatási projekt, ő a kapcsolattartó a tudományos közösséggel. Ezeket a posztokat természetesen meg lehet osztani, lehetséges, hogy egy-egy szakcikknek például két vagy három első szerzője is van.
A tudományos cikkeket szakmai, lektorált folyóiratokban kell elfogadtatni. Ez azt jelenti, hogy miután a szerzők elküldték az anyagot a kiszemelt folyóirat szerkesztőjének, a szerkesztő dönthet úgy, hogy nem is foglalkoznak vele, vagy pedig más kutatóknak elküldi bírálatra. Ők kérdéseket szoktak feltenni, bizonyos esetekben további kísérleteket, elemzéseket kérnek, hogy elhiggyék a kézirat állításait. A legjobb, a legnívósabb folyóiratokba küldött kéziratok alig tíz százaléka megy át a „rostán”, a többi közlését elutasítják. A folyamat ritkán rövidebb, mint egy év.
Lényeges, hogy nívós folyóiratban publikálja eredményeit a kutató, mert annál jobb értékelést kap majd, másrészt pedig annál nagyobb az esélye, hogy sokan elolvassák a cikkét. Ez ugyanis az alapja annak, hogy mások, későbbi kutatási eredményeik közlése alkalmával, idézzék az adott munkát. Az idézettség, tehát hogy hány alkalommal hivatkoztak egy kutató munkájára, szintén nagyon fontos mérőszám. Aki ebben a három mutatóban erős, nagyobb eséllyel szerezhet pénzt kutatási ötletei megvalósításához.
A szabadalom, mint mérőszám
Egy kutatási ötlet megvalósítása, durván számolva, három célt szolgálhat. Bő száz évvel ezelőtt úgy tartották, hogy a felfedező kutatásnak nincs más célja az ismeret megszerzésén kívül. Később egyfajta lineáris kutatás-fejlesztési modellt alkottak, amelyben az új ismereteket mindenképpen hasznosítani szerették volna a társadalom számára. Lineárisnak hívjuk, mert egyirányú utat jelölt meg az új ismeret és az új termék között. Ezért a tudományos munka teljesítményéhez hozzácsapódott a piaci hasznosulás foka is, például a kutató által jegyzett szabadalmak száma lett egy mérőszám. Újabban hangsúlyozzák a visszacsatolások szerepét is a piac és a kutatólaboratórium között. Véleményem szerint mindhárom szempontra együttesen van szükség.
A nagypolitika gyakran fogalmazza meg célként a kutatás-fejlesztés eredményességének, teljesítményének növelését. Például azért, hogy jobban kivédjük az urbanizáció vagy az éghajlatváltozás következményeit, hogy jobban felkészüljünk a világjárványokra, vagyis hogy javítsuk az általános életminőséget. Ezekkel a célokkal az a probléma, hogy túl általánosak.
Ahogyan nem tudjuk megmondani, hogy holnap délelőtt teszem-e meg a mikroszkóp vagy a számítógép előtt világraszóló felfedezésemet, vagy majd tíz év múlva, úgy a válságok biztos kezelését is nehéz projektekhez, időpontokhoz kötni. A tudományos világ, a kutatók közösségének a pezsgését viszont érdemes fokozni. Az elhivatott és talpraesett kollégák minden helyzetben, minden kihívásban megtalálják a kellő, hiteles válaszokat. Ebből a célból fejlesztjük az együttműködés képességét. A kutató, ha falba ütközik, merjen nyitni más szakmák felé. A mindennapi életben is hasznos, érdemes lenne kisiskolás kortól fejleszteni ezt a képességünket. Fejlesszük a szervezettségünket is! Az élet sok területén szinte ugyanolyan lehetőségeink vannak, mint nyugati társainknak. Ők sokszor csak a szervezettségben jobbak. Azt kell nekünk is megtanulnunk. Tegyük fel a kérdést, hogy vajon olyan helyen dolgozunk-e, ahol sorban állnak a legfejlettebb országokból érkezett kutatók? Ha igen, jó úton járunk a fejlődésben. De még akkor se legyünk elbizakodottak!
Megjelent a Magyar7 2023/25.számában.
