A Klapka légió története
Százötvenöt éve, 1866 nyarán sorsdöntő idők jártak Európában. Ekkor zajlott le a porosz–olasz–osztrák háború. A feltörekvő és a Német Birodalom megalakításának álmát dédelgető Poroszország Ausztriát akarta kiszorítani a német területekről, míg az olaszok célja Velence megszerzése volt. E küzdelemben csillant fel annak utolsó reménye, hogy a kossuthi emigráció fegyverrel próbálja meg szülőföldjét felszabadítani.
A poroszok nem akarták Ausztriát leradírozni s térképről, de az általuk óhajtott német egység megvalósításáért húzták elő a „magyar kártyát”. A magyar emigráció támogatásával ugyanis revolverezhették az osztrákokat, akik joggal tarthattak attól, hogy a hadműveletek kellős közepén az egykori ’48-asok felkelést robbantanak ki a hátukban. Kossuth Lajos II. Viktor Emánuel olasz királlyal, a „komáromi oroszlán”, Klapka György tábornok pedig Otto von Bismarck porosz kancellárral tárgyalt a magyar szerepvállalásról. Ekkor körvonalazódott az a terv, hogy Giuseppe Garibaldi 28 ezer önkéntessel – köztük a Magyar Segélysereggel, az olaszországi magyar légióval – az Adria irányából, északról a porosz csapatok, valamint a Poroszországban lábra állítandó magyar légió indul el Magyarhon felszabadítására.
Az északi hadszíntéren a magyar születésű lovag Benedek Lajos táborszernagy – aki 1849-ben ellenünk harcolt, aztán hadtestparancsnokként remekelt 1859-ben Észak-Itáliában – a császáriak Olmütznél gyülekező Északi Hadserege élén állt, amellyel szemben a poroszok három hadsereget vonultattak fel. A június 14-i császári hadüzenetet követően mindkét fél Csehországban kereste a döntési lehetőséget, ahol a császári csapatok több ütközetben – Trautenau kivételével – rendre vereséget szenvedtek. Benedek táborszernagy, miután felismerte, hogy a porosz csoportosításokat nem tudja egyesével megverni, uralkodójának a békekötést javasolta, aki erről hallani sem akart. A döntő csatára Königgrätz mellett került sor, ahol félmilliónál is több katona küzdött, s amely a modern hadviselés nyitányát jelentette.
A poroszok rámenős hadvezetése, gyors mozgósítási rendszerük, hadseregük jobb kiképzése és a császáriakénál modernebb Dreyse gyorstüzelő puskájuk megtette a hatását.
A császáriak – magyar katonákkal a soraikban – hiába harcoltak páratlan hősiességgel, alulmaradtak. Délen azonban az Albrecht főherceg vezette császári-királyi Déli Hadsereg június 24-én Custozza mellett megverte az olaszokat, aztán az olaszok a császáriakkal szemben a tengeren is alulmaradtak. A diplomáciai alkudozások a tárgyalóasztaloknál folytatódtak, így a magyar tervek füstté váltak.
Az emigráció és a nemzet addigra már eltávolodott egymástól. Ezt Pulszky Ferenc igen szemléletesen írta le: „Minden emigráció azt hiszi, hogy ő képviseli legtisztábban a leigázott nemzetet, hogy őbenne testesülnek meg a nemzet aspirációi s hogy az ő szava a nemzet szava. Egy ideig ez csakugyan igaz lehet; de lassan-lassan új viszonyok fejlődnek ki (…) Az emigráció s a nemzet eszmeköre lassan-lassan különválik egymástól, s a vége csakugyan az, hogy nem értik egymást. Az emigráció panaszkodik a nemzet opportunizmusáról, a nemzet az emigráció túlzott nézeteiről. Az idő megteszi végre hatását, a nemzet vágyai sohasem valósulnak meg teljes kiterjedésükben; de a baljóslatok se teljesednek be, s a nemzeti élet fejlődik folyvást.”
A fenti események dacára július derekán megindult a poroszországi magyar légió szervezése. Tisztekben nem volt hiány – hiszen az emigránsok java sokat próbált ’48-as tiszt volt –, ám legénység tekintetében annál inkább, ezért a porosz hadifogságba esett császáriak közül igyekeztek magyar fiúkat verbuválni. Július 26-án, amikor a porosz és az osztrák hadvezetés Nikolsburgnál megkötötte az előzetes békét, Neisse főterén sorakozott fel a légió zászlószentelésre és eskütételére. Gróf Csáky Tivadar, a hazai titkos forradalmi bizottmány elnöke három zászlót adott át Klapka tábornoknak, és a consecrálási ceremónia után feleskették a légió 1560 katonáját. A poroszok bevagonírozták a 8 gyalog- és 1 huszászárszázadból, valamint egy hatlöveges ütegből álló légiót, majd az Oderbergtől gyalogmenetben közeledett az osztrák határ felé.
Klapka ekkor szerzett tudomást az előzetes békéről, s kétségek között őrlődött.
Nem tudta, vajon az az erőgyűjtést vagy a békekötés előkészületeit szolgálta. Tiszttársai többségével együtt ő sem látta Magyarországot 1849 óta, ezért érthető, hogy a józan ész felett győzedelmeskedett a hazaszeretet és a kínzó honvágy. Haditanácsuk döntése értelmében a Klapka légió a Moravka völgyében érte el a Kárpátok gerincén lévő, a sziléziai, a morva és a magyar hármas határt jelölő fehér keresztet, és 1866. augusztus 2-án, csütörtökön 14 órakor lépett újra magyar földre, és kibontotta a trikolórt.
Thurzófalváig (Turzovka) jutottak, ahol a helyi magyar birtokosok és a tót parasztok teljes közönye kijózanítóan hatott rájuk. Eközben a Jablonkai-hágó osztrák kézre került, és a császáriak megpróbálták a légiót bekeríteni, ráadásul a Magyar Nemzeti Bizottság által olyannyira ígért forradalom sem tört ki. Klapka felismerte a helyzet tarthatatlanságát és puskalövés nélkül, nagy kerülővel tért vissza eredeti körletébe. „Kiégett volna a szemem – vélekedett Klapka –, ha (…) úgy múlt volna el a háború, hogy kardomat se húztam volna ki hüvelyéből. Tisztában voltam vele, hogy az osztrákok az első fára felakasztanak, ha kezükbe kerülök, mert hisz a fegyverszünet idején törtem az országra, se én, se csapatom nem állt a nemzetközi hadijog oltalma alatt. Mindazonáltal meg kellett kockáztatnom a vállalkozást, ha csak nem akartam egész életemben szégyenkezni.”
A korabeli sajtó erről így számolt be:
Kossuthék felelőtlenségnek tartották a „turzovkai promenádot”, Klapka és bajtársai azt másként élték meg. Tizenhét esztendei kényszerű száműzetést követően, fegyverrel a kezükben léphettek szülőhazájuk földjére, s ha csak egy „történelmi pillanat” erejéig, de jelenlétükkel mégis tiltakozhattak a Magyarországot sújtó Habsburg önkény ellen.
Augusztus 23-án Prágában az osztrák–porosz, október 3-án Bécsben pedig az osztrák–olasz békekötésre került sor. A Habsburg Birodalom vereséget szenvedett, északon kiszorult az alakulóban lévő, egységes Német Birodalomból, és győztes déli hadjárata ellenére elveszítette utolsó észak-itáliai területeit is. A már idézett Pulszky Ferenc szerint: „Előre látható volt, hogy ezen hadjárat és béke után az osztrák viszonyok is más alakot öltenek s ha valaha, most van az ideje a békés kiegyezésnek s azon időszak berekesztésének, melyet a forradalom nyitott meg, s melyben a reactio előbb véresen, később folyton szelídülő modorban a nemzet alkotmányos érzetét elnyomni törekedett. Mind a két rész ki volt fáradva a harcz által, de a kibékülés Magyarországgal a monarchia további fennállásának egyik főfeltétele lett.”
Az 1866. évi háborúval a magyar szabadságharc újbóli kirobbantásának utolsó esélye úszott el, és ezt Kossuth is jól tudta. Az emigránsok többsége megbékélt sorsával – mint ahogy Klapka tábornok, avagy az itáliai és a poroszországi magyar légiók tisztjei és legénysége –, s beletörődve a kiegyezésbe, hazatért. Kossuth azonban maradt a száműzetésben.
