A kiégés kioltása
Tapolyai Emőke klinikai pszichológus nem először volt a Mathias Corvinus Collegium vendége. A népszerű szakember Mit kezdjek a kiégéssel, ha már utolért? című előadását azonban akkora érdeklődés övezte, hogy a magyarországi tehetséggondozó intézmény dunaszerdahelyi központja kicsinek bizonyult az esemény számára, így azt a Csallóközi Múzeum galériájába költöztették, ami színültig megtelt.
Vajon hogyan és mikor ismerjük fel a kiégést, legyen szó munkahelyi, családi vagy egyéb vonatkozásról? Egyáltalán hogy jutunk el idáig, és mikor tudatosítjuk, hogy megoldást kell keresnünk, mert azon az úton nem haladhatunk tovább, amelyen eddig tartunk, hiszen csak sodródunk az eseményekkel, és komoly pszichés tüneteink vannak, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy valami nincs rendben velünk. Az állandó stressz, a túlterheltség oka lehet a motiváció elvesztésének, lelki és fizikai kimerültséghez vezethet.
A kiégés (burn out) a rohanó világunk „mellékterméke”, a mások, vagy saját magunk által elénk támasztott túlzott elvárások, gyakran a „lehetetlen” határidők teljesítéséért vívott küzdelmünk a pihenés, a feltöltődés hiánya miatt kudarcba fulladhat, amelynek következménye a társas kapcsolatok deformálódásán túl egy sor frusztráló élményhez, rosszabb esetben egészségi gondokhoz, önértékelési zavarokhoz is vezethet. Tapolyai Emőke az előadás során bemutatta a kiégés lehetséges folyamatait, illetve azokat a megoldási lehetőségeket, melyek segítségével az ilyen helyzetekből talpra állhatunk. Természetesen mindez nem megy változások, változtatások nélkül, ám ez korántsem olyan lehetetlen, mint ahogy azt elsőre képzelhetnénk.
A helyszínen a megjelenteket Pomichal Krisztián, az intézmény igazgatója köszöntötte, aki nem is húzta sokáig a szót, rögvest átadta a mikrofont az előadónak, aki szuggesztív humorát megcsillantva mindjárt azzal kezdte, hogy ő biztos máshol lenne este, mint egy kiégésről szóló előadáson, és éppen emiatt megtisztelő számára, hogy mégis ilyen sokan itt vannak, bár aki itt van, az biztosan remekül érzi magát, és csak valaki olyannak akar majd segíteni, aki a kiégés szélén áll.
Manapság sajnos sokan panaszkodnak azzal kapcsolatban, hogy úgymond „halálra dolgozzák magukat”, azonban nem biztos, hogy mindig a munkába „halnak bele”, bár sok főnök azt szeretné.
tette fel a költői kérdést Tapolyai Emőke. A kiégésünk felismerése ugyanis egy nagyon fontos része annak, hogy változni, fejlődni tudjuk. A kiégésnek az egyik jele lehet a fizikai és érzelmi kimerülés, akár szó szerint értelmezve. Hiába gürizünk, robotolunk, a teljesítményünk csökken, egyre kevésbé vagyunk motiváltak és egyre inkább vagyunk ingerlékenyek. Azt gondolhatnánk, hogy a kiégés hasonlít a depresszióra, de Tapolyai szerint nem az. Viszont ha nem vigyázunk, azzá válhat. Az egész kulcsa ugyanis a bennünket érő ingerek és az ingerküszöbünk közti viszony.
Amennyiben nincs problémánk, a bennünket érő ingerek nem lépik át az ingerküszöbünket és ezekre az ingerekre természetesen reagálunk. Ellenkező esetben – ha kimerülünk, akkor az ingerküszöbünk is lejjebb van – a reakciónk hangos, dühös, agresszív lehet.
A fokozott ingerlékenységet tehát a kimerültség is okozhatja. Ilyenkor megeshet, hogy negatívan látjuk a jövőt, vagy egyre inkább belefásulunk a dolgokba. Megjelenhetnek fiziológiai tünetek is, mint például a fejfájás, hasfájás, hasmenés, székrekedés, rossz alvás stb. Tudjuk, hogy valami nincs rendben, azt is érezzük, hogy valamit változtatni kéne, de a „csakazértis”, vagy „a jég hátán is megélek” hozzáállás ezt felülírja, aminek generációs magyarázata is lehet, hiszen például a nagyszüleinknek a háború idején valóban a jég hátán is meg kellett élniük, s ez az attitűd tovább öröklődhet a családban.
Tapolyai egy hordóval szemléltette az emberi energiát. Ha a hordó tele van, akkor maximális energiával rendelkezünk, de ha megnyitunk egy csapot ezen a hordón, akkor az folyamatosan távozik belőlünk. Ha csak egy csap van nyitva és csupán kis ideig, akkor nincs gond, de ha több csapot megnyitunk, akkor hamar kifogyhat, kifolyhat a hordó tartalma, azaz az energiánk. Egy ideig még akkor is egészben marad a hordó, de ha teljesen kiszárad, akkor összeroskad és szétesik, mert ha nincs nedvesség, ami összetartja a rendszert, vagyis jelen esetben a hordót, akkor az nem bírja ki tovább. Valahogy így van ez velünk is. A feladatunk tehát az, hogy minél több csapot zárjunk el és gondoskodjunk a folyadék utánpótlásáról is, azaz
pihenés és feltöltődés nélkül egy idő után biztosan beköszönnek a kiégés első tünetei.
Tapolyai Epiktétoszt, a sztoikus filozófust is idézte, aki „egész életében arról gondolkozott, hogy mit jelent szabadnak lenni”. Azonban a kognitív terápia alapgondolatai – mint mondta az előadó – az ő gondolataira épülnek. Az a terápia, ami azt mondja, hogy a gondolataink befolyásolják az állapotukat. Epiktétosz szerint
az embereket nem a tények teszik tönkre, hanem a tényekről alkotott vélemények.
Albert Ellis, aki a kognitív terápia egyik alapítója, azt mondta, hogy
az embereket a „kell” irracionális gondolata öli meg, azaz olyan célok kitűzése, amelyekre igazából nincs is szükségünk.
Az irracionális „kell” három csoportját ismerjük. Az egyik az, amikor meg vagyunk győződve arról, hogy valamit mindenképpen jól kell csinálnunk, és ha ez nem skerül, akkor magunkat ostorozzuk, mert azt a valamit „nekem jól kell csinálni, olyan szinten jól, ahogy még soha senki nem csinálta, vagy legalább le kell utánoznom azt, akik szerintem tökéletesek”. Ez azonban irracionális elvárás, hiszen biztos eljutunk egy pontig, ahonnan már nincs tovább és akkor saját magunkat mondjuk bénának, ami helytelen következtetés. Valóban szükségünk van erre? Tökéletes főnöknek kell lennem, tökéletes beosztottnak, tökéletes férfinak, tökéletes feleségnek, tökéletes főnöknek, tökéletes anyának, apának. Az esetleges szégyentől való félelem egy hihetetlen görcsöt von maga után. Nem szabad többet adnunk magunkból, mint amennyit visszatöltünk a szervezetünkbe, mert akkor kiégünk. Az empátia lényege sem az, hogy teljesen átéljük a társunk fájdalmát, mert akkor magunk is olyanná válunk, hangsúlyozta az est vendége, aki egy nézői kérdésre válaszolva elmondta, hogy egy pszichológusnak sem az a feladata, hogy belebújjon a páciense bőrébe, mert akkor soha nem tud neki segíteni.
A fiatalabb generáció tagjai, akik számára a közösségi platformok már jóformán az életük részei, kérdéseket fogalmaznak meg saját maguknak: „Mi vagyok én, amiért én egyáltalán értéknek számítok? Mitől leszek szerethető, elfogadható, elfogadott, valahova tartozó, értékes?”
fejtette ki a pszichológus, aki Kierkegaard gondolatát idézve azt mondta,
fogadjuk el a tényt, hogy milyenek vagyunk, mert ez az, ami megváltoztatja azt, amilyenek vagyunk.
A második irracionális „kell” az, amikor elvárjuk, hogy az emberek jól bánjanak velünk. Ez ugyanis egy irracionális elvárás mások felé.
mondta a szakember.
A harmadik „kell” szerint a világnak és életnek könnyűnek kell lennie.
Tapolyai szerint az egyik legnehezebb dolog az embernek belenézni a tükörbe őszintén, mert attól félünk, hogy ha ezt bevalljuk magunknak, akkor elveszítjük önmagunkat. Pedig abban a pillanatban kezdünk el szabadok lenni. A tökéletlenség elfogadása szabaddá tesz minket az életben. Vizsgáljuk meg, hogy mi az, amin tudunk változtatni, és mi az, amin nem. Csak azon módosítsunk, változtassunk, amin tudunk.
Bizonyára sokszor szembesülünk olyan hétköznapokkal, amikor minden teher, elvárás ránk zúdul, és ettől stresszesek leszünk. Tudatában kell lennünk azonban annak, hogy ez nem tart egész életünk végéig. Ez ugyanis csak egy szakasz az életünkben, s ha elzárjuk a megfelelő „csapokat” és feltöltekezünk energiával, akkor minden a helyére kerülhet. Meg kell tehát tanulnunk elzárni őket, és meg kell tanulnunk feltöltekezni.
