A kétféle műtét
Báron Jónás (1845–1911) a budapesti izraelita kórház sebész főorvosa volt negyven éven át, egészen haláláig. Elsősorban arról nevezetes, hogy 26 évesen ő írta az első magyarországi összefoglaló sebészeti tankönyvet A sebészi kór- és gyógytan alapvonalai címmel.
Rendszeresen publikált az Orvosi Hetilapban, a Gyógyászatban, de bécsi és németországi szaklapokban is. Nemcsak emiatt emlegetik a nevét időnként még manapság is. A lexikonok lényegre törő szócikkeiből sem hiányoznak ugyanis a humorára történő utalások. Az utókor feljegyzett jó néhány történetet, ezekből válogattam.
Az orvosi tiszteletdíj a régi időkben is fontos téma volt, és meglepő módon többnyire a tehetős polgárok és arisztokraták igyekeztek alkudozni a kifizetendő összeg nagyságáról. A sebészprofesszor egyik gazdag betege közismerten fukar ember hírében állott, ezért jelezte is, hogy sokallja a honoráriumot. Báron egy idő után elunta az egyezkedést, és a következőt mondta az illetőnek: „Nézze kérem, sok ember, aki nem tudja megfizetni az első osztályt, másodosztályon utazik. Mégis ugyanoda jut. Ha az ön anyagi helyzete nem engedi meg, hogy megfizesse az elsőosztályú műtétet, csinálunk önnél egy másodosztályút.” A beteg elképedve kérdezte: „Hogy-hogy? Hát kétféle műtét van? Első- és másodosztályú?”
A sebészprofesszor bólintott. „Mégis, mi a különbség?” kérdezte alig leplezett aggodalommal az illető. Báron komoly arccal elmagyarázta: „A különbség elég jelentékeny. Az elsőosztályú műtétet új műszerekkel és régi asszisztensekkel végezzük. A másodosztályút viszont új asszisztensekkel és régi műszerekkel.”
Humora a hölgyek társaságában sem hagyta el, sőt időnként egy gonoszkodó megjegyzés is kicsúszott a száján. Egy arisztokrata, családfájára rendkívül büszke hölgy valamilyen egészségi problémája miatt a palotájába kérette a doktort, akit különösebben nem foglalkoztatott az az illemszabály, hogyan illik megszólítani egy úrinőt. A szokásos módon köszöntötte: „No, hogy vagyunk, hogy vagyunk asszonyom?” A nő kissé sértődötten reagált: „Pardon. Én grófnő vagyok!” Mire Báron: „Igazán sajnálom. Ebből a bajából nem tudom kigyógyítani.”
A következő történetet egy társaságban jegyezték fel. Báron Jónást egy-egy összejövetel alkalmával szinte lerohanták a panaszaikkal, a saját diagnózisaikkal és persze különböző kérdésekkel, amelyekre szívesen válaszolt, noha a rendelőben vagy a kórházban akár pénzt is kérhetett volna ezért. Egy kíváncsi nőismerőse a következő kérdést szegezte neki: „Mondja, tanár úr, igaz, hogy a vakbél tulajdonképpen teljesen fölösleges szerv, és nélküle is élhet az ember?” A professzor komoly arccal válaszolta: „Egyáltalán nincs így. Pontosabban szólva, önök, páciensek, még csak valahogy meg tudnának lenni vakbél nélkül, de mi, sebészek, semmiképpen nem!”
A kórházban nem maradhat el a reggeli vizit. Ilyenkor nemcsak a beteg állapotára kíváncsi a népes társaság, hanem arra is odafigyel, rend van-e a szobában, szellőztettek-e, takarítottak-e. Egy alkalommal az egyik beteg párnájáról egy bolha ugrott Báron kezére.
A személyzet dermedten figyelte, mi lesz a reakció. Az osztályos nővér el is sírta magát. A professzor két körme közé szorította a vérszívót, és így szólt hozzá: „Bolha, bolha, ha beteg vagy, mit ugrálsz itt, ha pedig egészséges vagy, mi a csudát keresel a kórházban?”
Megjelent a Magyar7 2021/24.számában.
