A Kárpátoktól le az Al-Dunáig
Nagy csöndek ülnek a tájon, amelyet csak néha-néha tör meg a motorfűrész zaja. Nagy csöndek, melyek odalent lapulnak a Szöllősi-mezőn, meg idefent a világosi vár romjain. Csak az elmúlást látják az Arad felől fújó szél szárnyain utazó varjak is, ha visszatekintenek a kies szántóra, mielőtt leszállnának a romokra. Minden halott a hosszúra nyúló tél végén, 2021 márciusának idusán a Zarándi-hegység és az Alföld rónáinak találkozásánál. Csak néhány hárs mosolyog: hányszor látták már ezt az agóniát, és a végén mindig csak eljött valahogy a tavasz.
Arad volt az utolsó egykori vármegyénk, ahol még nem született Hazajáró epizód: 2021 márciusában jött el az idő, hogy ezt a kellemetlen fehér foltot eltűntessük a térképünkről. Aradról, Világosról minden magyar embernek van valamilyen tudása, legyen az egy évszám, vagy akár a 13 vértanú felsorolása. Ezt a tudást igyekeztünk elmélyíteni nemcsak a Világosi-sík és az aradi vesztőhely felkeresésével, hanem Arad városának és tágabb környezetének, az Aradi-hátnak és az Aradi-hegyaljának bemutatásával. Ez a vidék nem csak a nemzeti tragédiáink színtere, ide nem csak meghalni jár a magyar; tudtunk mesélni dacról, borból születő jókedvről, sőt itt született nagy magyarokról is.
Ebben volt segítségünkre kalauzunk, az aradi Borbély Zsolt Attila, akin keresztül a remek kisiratosi közösséget is megismerhettük. A pandémia miatti korlátozásokkal Aradon is lépten-nyomon szembesülhettünk, amelyet tévedés csak október 6-val azonosítani. Borbély Zsolt Attilával megismertük a város sok apró zugát, bár a jobb sorsra érdemes várat csak drónról tudtuk megmutatni.
A Maros mentéről aztán délnek vettük az irányt, hogy az Al-Duna hegységeiben forgassunk két filmet. Több millió éve már annak, hogy a feltöltődő Pannon-tenger elbocsátotta magától az Ős-Dunát, aki szomorúan fogta vándorbotját, búcsút intett a Kárpát-medencének és keletnek indult új tengert keresni magának. Ennek a Kárpát-medencei búcsúnak áll varázslatos díszsorfalat az Aldunai-hegyvidék és a Szerb-érchegység. Magyar oldalon a Lokva az első búcsúzó, amely ráadásul a Néra utolsó kilométereit is szemügyre veheti, mióta kiemelkedett a két folyó szorításában. De szemügyre vehette a rómaiakat, a dákokat, a hunokat, Zsigmond király magyar vitézeit, az oszmán hódítókat és a labanc bürokratákat is, akik a török után bányászokkal, új telepesekkel szórták tele a bánsági hegyvidéket. Így vált a Lokva-hegység a népek kohójává, ahol a német bányásztelepülések katolikus templomai, a prágai buszjárattal rendelkező cseh falvak iskolái, a szerb pravoszláv kolostorok, az oltyán bufánok vízimalmai is a tájkép fontos elemei.
A Lokva olvasztókemencéjében mi magyarok már elenyésztünk, de nem túlzás azt állítani, hogy Széchenyi és mérnökei nélkül nem így nézne ki ez a vidék. Honfi lelkületünk a Széchenyi-út kezdeti kilométerei mellett Báziásra és Lászlóvárra is elcsalogatott bennünket, de nem feledkeztünk meg a természetjárás örömeiről sem, amikor a Lokva szurdokvölgyeit, karsztjelenségeit, barlangjait, szubmediterrán élővilágát indultunk felfedezni.
Képzeljünk el egy olyan rombuszt, amelynek csak a csúcsait láthatjuk, míg magát a testet nem. Így fekszik előttünk térképünkön a Lokva szomszédságában az Almás-hegység is, amelynek kiszögelléseinél már jártunk, de belsejéről semmit sem tudtunk. Persze sok esetben indultunk már turisztikailag feltáratlan hegységbe, amely előtt segítségül hívtuk különböző forrásainkat, ám azok ez esetben némák maradtak. Mondhatni tehát, hogy az Almás-hegység legnagyobb értéke éppen kétarcúságában rejlik. Kiszögellései: északon a Rudária-szurdok, délen a Kazán-szoros, keleten Herkulesfürdő, nyugaton a Néra-szurdok mind a turisták által kedvelt helyszínek.
Karsztvölgyek, magyar emlékek, szurdokok, népszerű helyek az Almás peremén, ahol ki-ki megtalálja, amit keres. Aki pedig az ismeretlen, alig járt hegyvidékre vágyik, az hazaérkezett: a hátráló erózió által szövevényes völgyhálózattal szabdalt hegységben 600 méter felett nemhogy településsel, de turistaházzal sem találkoztunk, így éjszakai hajléknak egy pásztorszállást választottunk.
Az Almás Duna felé ereszkedő vonulatairól aztán elénk került a Kazán-szoros, amelyet előbb fentről csodáltunk meg, majd vízre szálltunk, hogy végre fejet hajthassunk a legnagyobb magyar emléke előtt, aki a folyónak ezt a vad szakaszát hajózhatóvá tette. A Magyar Hajózásért Egyesületnek hála, 2018-ban került végleges helyére az az emléktábla, amely minden erre járó hajóst emlékeztet Széchenyi István gigászi munkájára. Méltó helyszínen ért tehát véget al-dunai kalandozásunk. Hosszasan néztünk a Dévénynél még ifjonti hévvel betörő Duna után, ahogy megvénülve, fájdalmasan szép búcsút int a Kárpátok bérceinek, hogy a távolba vesző balkáni sík felé vegye az irányt.
Megjelent a Magyar7 2025/21.számában.
