A hosszúnyakúak
Poros, sáros utcáikkal, nádból font házaikkal a nyomor virágai ezek a falvak. Fény és árnyék tanyáz a lombok alatt, ahol a hosszúnyakú karenok élnek. A nyakukon körültekeredő súlyos rézkarikáiknál talán csak az életük nehezebb.
Thaiföld északi részén több mint félmillió menekült él. Lahuk, lisuk akhák, hmongok, khamuk és a karenek, akik nagy része Burmából (Mianmar) menekült ide. A legnagyobb létszámú közösség a karen, bár ők is szétszórt hegyi falvakban élnek Csiang mai és Csiang rai környékén. Félénk emberek, akik nagyon egyszerűen élnek. Bútoraik nincsenek, tengeri nádból font házaikban egy gyékényen, a földön alszanak.
A Burmából száműzött hosszúnyakú karen törzsre inkább csak a nyakukra tekert rézkarikáik miatt figyelt fel a világ, pedig túlélő ősi ösztönük is figyelmet érdemel. Hegyeik szorításában lévő falvaikból nem nagyon mozdulnak ki. Az erdőből élnek, táplálkoznak.
Nagy meglepetés volt számomra, hogy milyen hihetetlenül sokféle bogyó, erdei gyümölcs, illetve mag nemcsak, hogy ehető, hanem nagyon finom is. Ők persze tudják azt, amit én, balga európai nem. Sosem gondoltam volna, hogy a tűzvirágfa magja ehető, hogy a magyomnak nevezett zöld bogyócskákban mennyi C-vitamin van, vagy hogy a gombostűfejnyi narancsnak tűnő pici bogyók milyen finomak.
A karenoknál a pap az idősekkel együtt irányítja a közösséget. Csirkecsontokból jósolnak és leginkább a tigrisistentől félnek, ám hitük szerint a nyakukon lévő sárgaréz gyűrűk megvédik őket. A gyűrűk száma évről évre gyarapodik, ám maximum 27 lehet. Az első gyűrű úgy hatéves korban kerül a lányok nyakára, majd, ha elérte a 27-et, akkor már csak vastagsága (súlya) gyarapszik.
A gyűrűket spirálisan tekerik a nyakra. Valójában nem a nők nyaka nyúlik meg, hanem a kulcscsontot, majd a bordákat nyomja le a gyűrűsor, ám olyannyira elsorvasztja a nyakizmaikat, hogy ha levennék a gyűrűket, nagy fájdalmaik lennének, és nem tudnák megtartani a fejüket.
A karenok olykor eltűnnek falvaikból, mert más helyeken telepednek le. Vannak turisták számára mesterségesen létrehozott olyan falvak is, ahol több törzs él együtt, mint például a Csiang Mai melletti Baan Tong Luang, ahol akhák, karenok és hmongok élnek együtt. Csiang raitól északra pedig a Hegyi Törzsek Uniójának Faluját említeném, ahol laók, kajanok, akhák, lahuk, yaók és hosszúnyakú karenok laknak.
Mindegyik törzs saját falurészben lakik, bemutatva építészetüket, népművészetüket.
Tong Luangban érdemes betérni a gyönyörű thai templomokat idéző Szent Mihály katolikus templomukba. Ha igazán autentikus élményekre vágyunk, tovább kell mennünk. Csiang maiban a tigrisfarm után találjuk a karen falvakat a hegyekben szétszórva. Inthanon (Thaiföld legmagasabb pontja) környékén is találtam néhány karen falut, ám itt nem voltak hosszúnyakúak.
Az eldugott falvakban az élet gyötrelmeinek keserédes pillanatait is megtapasztalhatjuk, ha közelebb tudunk kerülni az itt élőkhöz. Súlyos rézkarikáikkal a nyakukon mosolyognak rád, vagy éppen megszeppennek és elbújnak az idegen, szokatlan arcok elől. Szoptatós anya kendőzi szegénységének szégyenét, ám büszke gyermekére, s mosolyogni kezd, amikor lefotózom. Szótlanul faragja hosszúnyakú szobrait egy lány abban reménykedve, hogy majd néhány bahtért eladhatja őket. Az erdő szélén egy nő hordóban mos, mosógépük nincs, de hát minek is lenne áram nélkül.
Olykor nem ártana, ha a turisták is tisztában lennének azzal, hogy nem az állatkertben bámulják a zsiráfokat. A karenok emberek, akiket elüldöztek szülőföldjükről és nagyon sokat szenvednek. Nehéz a közelükbe férkőzni, ez keveseknek sikerül, ám ha mégis, csodás kapuk tárulnak ki az ember előtt. Az egyik karen faluban nekem ez sikerült. Sokan közülük katolikus vallásúak, és amikor megtudta ismerősöm, hogy én is az vagyok, ráadásul a fényképezőmet is eltettem, behívott a házába és elmondta karen nyelven a Miatyánkot.
Ritka lehetőség ez egy európai számára ebben a zárt világban. Újból és újból eszembe jut, hogy az üldözött, megalázott emberek sem örülnek, ha állatokként mutogatják őket, ugyanakkor az idegenforgalom nagyot lendít az életszínvonalukon. Faragott szobraikat, míves ezüst karkötőiket és szőtteseiket árulják, amelyek világhírűek is lehetnének, ha nem élnének annyira zárt közösségben. A szövést minden leány már kiskorában elsajátítja s ez egész életében végigkíséri hétköznapjait.
Nehezek a tömör rézkarikák, súlyuk akár több kiló is lehet, ám ennél sokkal nehezebb az életük. Elüldözve szülőföldjükről egy idegen országban, Thaiföldön találtak új hazára. Igaz, állampolgárságot nem kaphatnak, anyanyelvükön nem tanulhatnak a gyerekek, mert nincs karen tanár és iskola, a szülők pedig nem tudnak írni, olvasni.
Az iskola ugyanúgy nádból készült, mint a házaik. Nagyobbacska gyerekeik thai nyelven tanulnak, addig az óvodáskorú apróságok a földön alszanak az iskolában. Elbeszélgetek a tanító nénivel. Szeme felcsillan, amikor szóba hozom, hogy az én szüleim is tanítók voltak, csak hát ők más körülmények között taníthattak.
Beszélek arról, honnan jöttem, s igazából mi ugyanott lakunk, ahol elődeink, mégis másik országban. Gondoltam, nem árt, ha tudják mi is létezünk, mert olykor rólunk sem akar tudomást szerezni a többségi nemzet. Mire elbúcsúzom tőlük, a gyerekek a viszlát szót is megtanulják magyarul.
Porzik a mintafaluba vezető út. Két középiskolás lány jön haza motorbiciklivel a városból, rajtuk már nincsenek karikák. Elmélázom az iskolából hazatérő lányok karikátlan nyakán. Lassan ez is a múlt részévé válik? Elmossa az idő a karikákat? Hosszú nyakuk s az arcvonásaik, még elárulják hova tartoznak, ám írni, olvasni már nem tudnak anyanyelvükön, s lassan talán a nyelvet is elfelejtik, amelyen édesanyjuk először szólt hozzájuk.
Megjelent a Magyar7 2025/50.számában.
