A horvát nemzetfogalom evolúciója a történelem, ideológia és politika metszéspontján
Mit tesz valakit horváttá? A nyelv, a vallás, netán a zászló? Esetleg egy király, akit ezer éve koronáztak meg és akire ma is emléktáblák emlékeztetnek Zágrábtól Kninig? A nemzetfogalom a viharvert Balkánon soha nem volt csupán történelmi nosztalgia vagy kulturális önazonosság kérdése - sokkal inkább politikai tét, sőt túlélési stratégia. A horvát nemzeti identitás több mint egy etnikai-kulturális közösség önkifejezése. Ez egy állandóan újradefiniált politikai projekt, amely az elmúlt kétszáz év során hol az osztrák császárok, hol a jugoszláv föderációk, hol pedig az Európai Unió keretei között kereste a maga helyét.
Eme folyamatosan újrakeretezett politikai és történelmi konstrukció a különböző korszakokban más-más ideológiai tartalmakat hordozott. A következőkben e fejlődési ívet fogom bemutatni a tisztelt olvasónak, a középkori államiságtól a modern európai nemzetállami modellig, különös figyelmet fordítva a jugoszláv korszakra jelentette kihívásokra és az etno-politikai normalizáció dilemmáira.
Az illírizmus azonban nem volt mentes az ambivalenciáktól. Egyrészt egységes délszláv kulturális identitásra törekedett, másrészt a horvátság különállását is hangsúlyozta a magyar, szerb és német nemzeti törekvésekkel szemben. A 19. század második felében ez a kettőség széttartó irányba fejlődött, avagy megjelent a horvát-szerb együttműködés koncepciója, de ugyanakkor a versengő nemzetfogalmak politikai konfliktusokat is gerjesztettek.
A horvát nemzeti identitás paradox helyzetbe került az első jugoszláv állam (1918-1941) keretei között. Az államforma nemzetileg formálisan semleges volt, de gyakorlatban a szerb politikai hegemónia dominált. Ez erősítette a horvát politikai elit autonómiaigényét, amely 1939-ben az autonóm Horvát bánság létrehozásához vezetett. A második világháború alatt működő Független Horvát Állam (NDH) súlyosan kompromittálta a horvát nemzetfogalom nemzetközi reputációját, mivel a nemzetállami eszme szélsőséges, fasiszta torzulásaként jelent meg. Ez a történelmi epizód a későbbi szocialista Jugoszláviában tabusította a nemzeti diskurzust és a horvát identitást az elnyomott, de szimbolikusan újraaktiválódó elemként konzerválta.
A Tito-féle föderáció (1945-1991) a horvátokat formálisan “alkotó nemzetként” ismerte el, de a nemzeti szuverenitás csak korlátozottan érvényesülhetett. A Horvát tavasz (1971) során fellángoló reformmozgalom már egy világosabb nemzetállami jövőképet vetített előre, bár a mozgalom leverése ideiglenesen felfüggesztette ezt a folyamatot.
1991-ben Horvátország kikiáltotta függetlenségét és ezzel a horvát nemzetfogalom története új szakaszba lépett. Az 1990-es alkotmány értelmében a horvát állam a horvát nép “történelmi jogán” alapul, amely egyszerre utal a középkori államiságra, a 19. századi nemzeti mozgalmakra és a jugoszláv korszak lezárására. A nemzetfogalom ebben az új kontextusban etnikai és politikai komponenseket egyaránt tartalmaz. Egyrészt a horvát nemzet mint etnokulturális közösség “hazatalált” saját államába, másrészt az állampolgárságon alapuló nemzeti közösség fogalma is erőteljesebben megjelent. Ez a kettősség máig meghatározza a horvát nemzetpolitikai diskurzust és a kisebbségi kérdések kezelését, különösen a még Horvátországban megmaradt szerbek esetében.
A horvát nemzet története nem csupán események és eszmék láncolata, hanem egy mélyebb lelki közösség küzdelme az önazonosságért, a szabadságért és a méltóságért. A horvátság nem ideológia, hanem sors, amely évszázadokon át formálodott a tengerparti városok, a szlavón síkságok, a dalmát kolostorok és a háborús frontvonalak mentén.
A nemzet fogalma ezért nem elvont elmélet Horvátországban, hanem élő örökség. Tőlük függ, hogy saját földjükön, beszélve nyelvüket meddig fogják színesíteni eme etnikailag mozaikos régiót, avagy mint mindig, Csak a Balkán!
