A Heineken telefonja, Liam Gallagher kifakadása és a budai Váralagút

Kedves Olvasó, amíg Ön ezt a cikket a mobiltelefonjáról olvassa, addig a tengerentúlon egy Humane nevű vállalatnál azon dolgoznak, hogy leváltsák a már lassan féltégla méretű okoskészülékeinket. A tavaly ősszel bemutatott AI Pin névre hallgató, ruhára csíptethető eszközt teljes egészében a mesterséges intelligencia vezérli, s képernyő híján a tenyerünkre vetíti ki a képet.

 

 

Vissza a jövőbe

Ezzel egyidőben tombol a retro láz, a kétezres évek nosztalgiája, s kezdenek újra divatba jönni a klasszikus összecsukható mobiltelefonok, amelyek meglepő módon a fiatalabb generációk körében népszerűek. Ennek egyik oka, hogy a régi-új telefonokat a kimaradás és a digitális detox jelszavaival hirdetik, miután ezek a készülékek okos társaikkal szemben jobbára csak telefonálásra és üzenetek küldésére jók.

A Nokia az elmúlt években két szériával is előrukkolt, s ezúttal a Heineken is beszállt a buliba. A bostoni székhelyű Bodega divatmárka tervezőivel kiegészülve alkották meg a The Boring Phone névre hallgató készüléket, amely külsőre látszólag azonos az említett Nokia-telefonokkal.

 

A külső burkolat azonban teljesen átlátszó, megidézve ezzel a kétezres évek első felének trendjeit. A számlap a sörös dobozok színvilágát tükrözi, míg a kijelzőnél a régi mobilokra jellemző zöld háttérvilágítást alkalmazták. A marketingesek továbbá külön kihangsúlyozták a hiányosságokat: nincs benne HD-kamera, arcfelismerés, e-mail, közösség média és így tovább. Kitűnő azonban társasági eseményekre és szórakozóhelyekre, hogy zavartalanul tölthessünk időt barátainkkal vagy családtagjainkkal.

Rossz hír ugyanakkor, hogy a készülékből mindössze 5 ezer darabot gyártottak, s azokat is különböző promóciók keretében osztják majd ki. Jó hír viszont, hogy aki szeretne hasonló élményt, az bőven talál a piacon hagyományos mobiltelefonokat, amelyeket a köznyelv ma már „butatelefonoknak” hív.

 

Oasis vagy Mariah Carey?

Olvasom, hogy Liam Gallagher, az Oasis egykori frontembere még februárban küldte el melegebb éghajlatra a Rock and Roll Hírességek Csarnokát, miután az Erie-tó partján fekvő zenei múzeum nyilvánosságra hozta az idei jelöltek listáját. Azon ugyanis Ozzy Osbourne, a Jane’s Addiction, Lenny Kravitz, Mariah Carey, Sinéad O’Connor, a Sade és mások mellett a britpop legismertebb képviselői is szerepelnek.

 

A fiatalabbik Gallagher fivér szokása szerint az X-en került szarkasztikus hangulatba, ahol úgy fogalmazott, hogy az Oasis helyett Mariah Carey-nek kellene nyernie, mivel ő sokkal ütősebb. De mire ez a csípősség? Nos, a kritika vélhetően inkább szólt a hírességek csarnokának, mintsem az amerikai énekesnőnek.

Az Ahmet Ertegün által 1986-ban alapított intézménnyel kapcsolatos egyik leggyakoribb kritika ugyanis az, hogy a jelölési folyamatot többnyire olyan személyek irányítják, akik nem zenészek. Továbbá az egész elismerés pusztán egy kommersz marketingfogás, amely csak arra jó, hogy még nagyobb figyelmet és eladást generáljanak azoknak, akik amúgy is „piacképesek”.

 

Ozzy Osbourne 1999-ben úgy reagált a Black Sabbath jelölésére, hogy a rendezők inkább spóroljanak a tintával és vegyék le a nevüket a listáról, miután a szavazás nem a rajongók voksain alapul. „Ez a feltételezett zeneipari- és médiaelit szavazása. Olyanoké, akik soha életükben nem vettek meg egyetlen albumot vagy koncertjegyet sem, ezért az ő voksaik teljesen irrelevánsak a számomra” – nyilatkozta akkor az angol zenész.

Az elmúlt években ráadásul olyan előadók is díjazottak lettek, akiknek semmi közük a rock and rollhoz. Például Tupac Shakur vagy Jay-Z, de említhetnénk akár George Michaelt, az ABBA-t vagy az N.W.A. hip-hop együttest. Ha azonban figyelembe vesszük a múzeum alapvető célját, avagy emléket állítani azoknak a művészeknek, zenészeknek és zeneipari dolgozóknak, akik nagy hatással voltak a zeneiparra, akkor talán nem számít akkora szentségtörésnek más műfajokból is válogatni. A „csarnokba” egyébként csak olyan előadó iktatható be, akinek a legelső zenei felvétele óta eltelt legalább 25 év.

Akárhogy is lesz, nem erőszak a disznótor. Liam Gallagher megteheti, hogy távol marad, hiszen így tett korábban a Sex Pistols zenekar, Mark Knopfler (Dire Straits), John Frusciante (Red Hot Chili Peppers) és még sokan mások.

 

 

Költséges átkelés

„Nekem csak annyi kell, hogy korán reggel / elindulhassak Budáról gyalog” – írta Váczi Mihály, 20. századi magyar költő valamikor a második világháború után, amikor már helyreállították a lebombázott hidakat, s polgárok és munkások könnyűszerrel elindulhattak gyalog, Budáról Pestre vagy Pestről Budára.

Azonban nem volt ez mindig így, hiszen 1918 őszéig a budapesti hidakon vámot kellett fizetniük azoknak, akik át akartak menni a Duna egyik partjáról a másikra. S ez alól nem volt kivétel a Várhegy mélyébe fúrt alagút sem, amely a budai Krisztinavárost kötötte össze a Lánchíd pesti hídfőjével.

 

A Clark Ádám téri látkép szerves részét képező alagút ötlete eredetileg Novák Dániel nevéhez fűződik, aki a 19. század elején a budai építési igazgatóság rajzolója volt. Az ő alagútja ugyanakkor a Duna alatt húzódott volna, miután a Lánchíd akkor még nem létezett.

A majdani híd helyének kijelölése után azonban felmerült egy probléma: a budai városrészeket csak a Várhegy megkerülésével érhették volna el. Így aztán nem meglepő módon az alagút ügyét maga Széchenyi István karolta fel 1842-ben, s megalapította a Budai Tunnel Társaságot. „Az egyik párt, élén néhány budaival, a dolog műszaki kivitelezését hazánkfia kezébe kívánná letenni, míg jómagam és a báró is nem kívánunk tudni kísérletező mesterekről, hanem az ügy Ön általi irányitását kívánjuk” – írta levelében a legnagyobb magyar William Tierney Clarknak.

 

A végső tervek és az építési munkálatok irányítása azonban már névrokona, a skót Clark Ádám nevéhez fűződnek. A kivitelezést a Várhegy katonai jelentősége, a bécsi politika ellenállása, illetve az időközben kitört forradalom is hátráltatta, ám végül maga Ferenc József is támogatta az alagút megépítését. Még javában zajlottak a munkálatok, amikor 1856 márciusában már átjárhattak rajta a gyalogosok.

1857. április 20-ra aztán hivatalosan is elkészült az alagút, amit 10 nappal később a kocsiforgalom előtt is megnyitottak, s amely nemcsak a közlekedés szempontjából volt fontos, hanem kulturális jelentőséggel is bírt. Többek között Tandori Dezső is megörökítette műveiben, s Mosonyi Aliz meséiben is szerepel, mint a budapesti sárkány otthona.