A hazaszeretet iskolapéldája
1848 őszén a honvédseregnek kiképzett katonákra volt szüksége, de a császári-királyi hadsereg magyar kiegészítésű ezredeinek többsége külhonban állomásozott. Ezeket a bécsi kamarilla – érthető módon – nem akarta ellenségül hazavezényelni.
Ekkor Kossuth ügynökei keresték fel a Csehországban és Galíciában lévő magyar huszárokat, hogy rábírják őket a hazatérésre. A Coburg- és Vilmos-huszárok többsége így jutott haza, ez azonban nem minden ezrednek sikerült maradéktalanul. Többen is megkísérelték, hogy a Prága környékén állomásozó, jászkunokból álló 12. Nádor-huszárezredet hazahozzák.
Szeptemberben Komlóssy Imre próbálta hazacsábítani a jászkun huszárokat, de elég feltűnően, ezért a lebukás elkerülése végett cserneki és tarkeöi Dessewffy Dénes hadnagy hazaküldte Komlóssyt, aki levélben köszönte meg a húszéves főtiszt figyelmességét, s a kézbesítést az őt fuvarozó bérkocsisra bízta. Ez azonban a címzett helyett Windisch-Grätz herceg kezébe került, így Dessewffyt lecsukták, bizonyítékot azonban nem találtak ellene. Elengedték, de szemmel tartották.
Hamarosan Kászonyi Dániel tett próbát, és szerencsével járt. Kossuth ágense Bécsben találkozott István főherceggel, aki arra kérte, mondja meg huszárjainak, „…hogy ő, mint az ezred tulajdonosa, azt parancsolja nekik, hagyják ott Csehországot és siessenek azonnal Magyarországra.” Ezután utazott Prágába, tárcájában ezer forinttal, poggyászában Kossuth Hírlapjának 180 példányával és a külhonban állomásozó magyar csapatokhoz intézett kiáltvánnyal, amelynek hangvétele gyújtó hatást váltott ki a huszároknál: „Ha Ti azt várjátok vitéz magyarok, hogy parancsot kaptok haza jönni, s hazátokat védeni – s addig nem jöttök: úgy a magyar haza elveszett. – Ti nem fogtok találni egyebet leégett falvaknál, úton heverő magyar holttesteknél; nem fogtok találni egyebet egy nagy temetőnél, melybe a bécsi udvar hitszegő árulása a magyar nemzet hírét, nevét, becsületét eltemette, és magyar hazátok rácz és illyr rablók prédájává tette. Fel, fel tehát, fel vitéz magyarok! haza! haza! Itt égetik az árulók faluitokat, öldöklik apáitokat, testvéreiteket. A szegény magyar haza vérben, lángban áll. (...) Haza hát, haza! a kinek magyar lelke van.”
Kászonyi szeptember 29-én találkozott először a Nádor-huszárokkal, s erről így írt: „Hamarosan megláttam egy csoport huszárt. (…) magyarul szólítottam meg őket, és rokonom, Boros Károly százados iránt érdeklődtem. Alighogy e néhány szót kimondtam, valamennyien fölugrottak a padról. (…) Megostromoltak kérdéseikkel, hogy mint állnak a dolgok odahaza. A tisztet Dessewffy Dénesnek hívták, a kadét báró Jeszenák János volt, a két altiszt Balla és Szentpéteri. (…) Odajött még néhány más tiszt is: Sréter Lajos és Stáhly századosok, valamint Hollán Hugó és Virágh Gedeon hadnagyok és még több altiszt, valamint néhány közlegény.”
Tárgyalt a törzstisztekkel is, akik azonban parancs nélkül nem kockáztatták meg a hazatérést. Este rokona a Fekete Ló fogadóba kísérte Kászonyit, ahol a fent említett tisztek várták. Szandai Sréter Lajos főszázados kijelentette, készek a szökésre, de útikalauz, térkép és pénz szükséges a sikeres végrehajtáshoz. Remek taktikusnak bizonyult Kászonyi, amikor elmondta, hogy a báni és a magyar csapatok már bizonyosan összecsaptak, s ez a tiszteket az indulásra bírta.
Ezután Balla Endre tizedes kereste fel, akivel átmentek egy másik kocsmába, ahol már tíz huszár várt rájuk. A magyar érzelmű kocsmárostól vásároltak térképet, Kászonyi erre rajzolta be piros ceruzával a hazavezető utat. Hárman meggondolták magukat, így Balla tizedes hét huszárral szállt nyeregbe, és hat nappal később szerencsésen hazaértek. Másnap hajnalban Zrumeczky Antal, Szentpéteri Sámuel, Lázár Sándor és Dévánszky László őrmesterek ébresztették fel Kászonyit azzal, hogy hazaszöknek, és annyi huszárt visznek magukkal, amennyit csak tudnak. Sréterék is felkeresték, és megállapodtak abban, hogy először Sréter és Dessewffy, majd Hollán Hugó hadnagy és Virágh Gedeon főhadnagy, végül Stáhly Ferenc alszázados százada indul haza.
Október 4-én, este 10 órakor Sréter kapitány gyülekeztette embereit Schlan városa mellett, de Riegler őrmester több szakaszt is visszatartott, így Szentpéteri Samu zászlótartó őrmester, Lázár őrmester, Görbe József és Beliczay tizedesek huszárjai vágtak útnak, azaz két fő- és négy altiszt, valamint 51 huszár. Sréter röviden szólt embereihez, majd felesküdtek: „Esküszünk az élő Istenre és a kedves hazánkat védő szűz Máriára, hogy a vészben forgó drága hazánkért utolsó csepp vérünket örömest áldozzuk s a minket hazavezető feljebbvalóinknak utolsó leheletünkig engedelmeskedünk, azokat mindaddig hűen követjük, míg hazánk rólunk nem rendelkezik, Isten minket úgy segéljen. Aki ezen eskü ellen vét, pajtásai által végeztessen ki.”
Megkerülték Prágát, a Morva folyón Budweisnél úsztattak át, Alsó-Ausztria északi határa mentén haladva Hohenau városka mellett értek a magyar határra. Útjukat egy hét alatt tették meg, veszteségük két halott és három sebesült volt. Október 11-én a March határfolyó hídján átkelve „(...) a mint aztán magyar földet értek lovaik patkói: egy rákezdte fönnhangon: 'Cserebogár, sárga cserebogár...!' s erre oly őrjöngő lelkesedésbe tört ki az egész kis csapat, hogy a túlsó partról hang után rájuk adott sortűznek daczára mindnyájan leugrottak lovaikról, s úgy csókolták a hazai földet (...).”
Időközben az ezredet Saazba vezényelték, október 10-én Krikuska György tizedes három huszárral indult el, de Porosz-Sziléziába tévedtek, ahol kiadták őket a császáriaknak. Október 18-án a Riegler őrmester által visszatartott szakaszok állományából 85-en szöktek meg Csillag Jakab és Tóth Sándor tizedes vezetésével. Többször összecsaptak üldözőikkel, többségük fogságba esett, csak a két káplár és tíz huszár menekült meg.
Október 21-én Virágh főhadnagy a 2. őrnagyi osztály 2. századának 153 huszárjával megszökött, Hollán hadnagy pedig az 1. század 50 emberével követte. Többször bekerítették őket, azonban sikerrel vágták ki magukat, majd a Morván átúsztatva október 29-én értek magyar földre.
Október 22-én Stáhly kapitány százada Klattauban nyergelt, hogy a megbeszéltek szerint hazainduljon, de parancsnokuk pisztollyal a kezében útjukat állta. Október 27-én Szetsey István és Mohácsi Valentin őrmesterek az alezredesi osztály nyolc tizedesével és 120 közlegényével Osztrák-Szilézia határvidékén indultak haza. Friedlandnál a poroszok vendégszeretetét élvezték, majd Szetseyék visszakanyarodtak Morvaország irányába, ahol Troppau és Neutitschein között fogságba estek.
A Csehországban maradt ezred maradékát 1849 májusának végén vezényelték át az észak-itáliai hadszíntérre, ám egyesek még ekkor sem hagytak fel hazatérési szándékukkal. Így tett Szabó István és Antolicz István huszár, akik Szászországba kerültek, de kiadták őket a császáriaknak. Június 1-jén Udvardy Ferenc őrmester az 1. őrnagyi osztály 98 huszárjával Losansteinleitenből átverekedte magát Ausztrián, és június 8-án Pinkafőnél érkezett haza. Június 10-én Treiben mellett szökött meg Gyökeres András és Kőmíves János tizedes 108 huszárral. Csatározásaik során 13 halottat és 14 sebesültet vesztettek, végül mégis császári fogságba estek. A Bruckban összeülő hadbíróság mindannyiukat halálra ítélte, de a sorozatos megkegyelmezések eredményeként „csak” hat huszárt állítottak kivégzőosztag elé.
Az utolsó szökési kísérlet Althofennél történt 1849. június 12-én. Az alezredesi osztályból Szokolay János őrmester és Lengváry Pál tizedes 55 huszárral indult haza, de ők is fogságba estek. Vezetőikkel együtt öt huszárt agyonlőttek.
E derék jászkun huszárokat a legszentebb érzés, a hazaszeretet vezérelte, amely erősebbnek bizonyult a császári eskünél és a fekete-sárga zsinórzatnál. Századnyi, félszázadnyi kötelékben 650-en indultak el, de csak négy tisztnek és 261 huszárnak sikerült hazatérnie, az üldözőkkel vívott harcokban 24-en elestek, a többiek fogságba estek, közülük 13 huszárt agyonlőttek. Március 15-én rájuk is emlékezzünk!
